Bonts vitorlát!

Pompeius mondta egy vihar idején a hajósainak a szállóigévé vált mondást: "Navigare necesse est" - azaz hajózni szükséges. Ha kihajózunk a Csendes-óceánra, míg süt a nap és enyhe szellőcske fújdogál, úgy érezhetjük, hogy uralunk mindent, biztonságban érezhetjük magunkat. Ám ha vihar jön, s megmozdul alattunk és körülöttünk az a hétszázmillió köbkilométer víztömeg, hamar ráébredhetünk, milyen kis pontok vagyunk mi ebben a gigantikus rendszerben. Milyen más "papíron" hajózni, mint az élő vízen, ami folyton változik, alakul, alkalmazkodást kíván - itt nincsenek átlagos pillanatok! Az evangéliumban és az életben minden eleven, mert forrása az élő Isten, közvetítője a feltámadott Krisztus, ereje a megelevenítő Lélek. A szabadítás nem pusztán egy múltbéli, pontszerű jogi esemény, hanem állandó történés - a valóságos Most. A keresztény életben semmi statikus nincs. Aki erre törekszik, tévúton jár, aki ebben bízik, az hazudik önmagának - bunkerben nem lehet hajózni. Isten megnyilvánulásai, ajándékai nem olyanok, mint egy horgony, ami csak megtartja életünk hajóját, aztán majd csak lesz valami. Hanem vitorla, amibe Isten Lelkének ereje hatalmas erővel belekap, és úgy röpít a cél felé - Isten célja felé.
Ahhoz azonban, hogy hajónkat a mély vízben kormányozhassuk, sok tanulás szükséges, ugyanis a vitorlázás az egyik legtöbb elméleti tudást igénylő sport! A Lélek oly módon nyilatkozik meg, mint a hajósnak a természet és a tenger. Két, látszólag egymásnak ellentmondó dolog kell az előrehaladáshoz: objektivitás és szubjektivitás.
Az objektivitás azt jelenti, hogy tárgyilagosan fordulok a világ dolgaihoz, megpróbálva kívülről szemlélni azokat. A szubjektivitás azt jelenti, hogy az egyén önmagát, illetve a véleményét, tapasztalatait teszi mércévé. Ezeknek egészséges egyensúlyban kell lenniük, különben csakhamar valamilyen szélsőséges gondolkodás és életellenes rendszer alakul ki, ami ahelyett, hogy szabaddá tenné, fogságban tartja az embert. Olyan fogságban, aminek a rácsa az illúzió - amikor valóságnak tekintem azt, ami nem az.
Az egyik véglet, az első szélsőség az élethez való olyan hozzáállás, amely az objektív igazságot a valódi szubjektív tapasztalat fölé emeli. Ez azokban a rendszerekben figyelhető meg, amelyekben kizárólag információkra épül a valóságtan. A közlésből próbál valóságos képet alkotni, dinamizmus nélkül. Ez tulajdonképpen nem más, mint a tekintélyelv, amelyet széltében-hosszában láthatunk magunk körül a világban.
A tudásalapú társadalomban mindent az iskolázottságban mérnek: kinek milyen és hány diplomája van. A rendszer nélkülözi a bensőségességet, őszinteséget, hiszen azt képviseli, hogy az egyén akkor ér valamit, ha ezt be tudja bizonyítani - az számít, ami látszik. A vallásos életben ez még erőteljesebben jelentkezik. Az ilyen rendszerekben információszinten, teológiailag elismerik ugyan a Szentlélek létét, de amikor a gyakorlatra kerül a sor, ha valaki azt állítja, hogy a Lélek ezt vagy azt munkálta benne, akkor ezt gyanakvással fogadják, illetve tagadják, hogy az adott dolog egyáltalán létezhet. Isten csak az apostolokhoz, prófétákhoz szólhat, hozzád nem. Az ilyen rendszer szerint Isten az arra érdemteleneket (tekintély és képzettség nélküliek) is részesítheti ajándékaiban - de csak elméletben, és csak a nagyokat, akik valahol mégiscsak érdemesek rá. Téged nem. Neked nem szól.
"Amikor látták [a vallási vezetők], hogy milyen bátran beszél Péter és János, és felfogták, hogy ok írástudatlan és iskolázatlan emberek, elcsodálkoztak. Fel is ismerték őket, hogy Jézussal voltak." Péter és János magabiztossága és tekintélye abból fakadt, hogy Jézussal voltak, és "megteltek Szentlélekkel" (Ap csel 4,8).
E rendszer teológiájában elméleti szinten megjelenik ugyan a bensőséges kapcsolat Istennel, ám maga a rendszer a gyakorlatban mégsem engedheti meg az Isten Lelke iránti érzékenységet és engedelmességet, hiszen akkor "minden felborulna", "beköszöntene az anarchia", szörnyű rendetlenség lenne, ami alatt azt értik, hogy az emberi vezetés és számonkérés rendszere kényszerülne átadni a helyét valami másnak.
Van Istenünk, de valahol messze. Van Krisztus, a mennyben, ő is messze van. Van Szentlélek, akit kibocsátottak a világba, de egészen pontosan nem tudjuk, merre jár, mit tesz - nincs kapcsolatunk vele, nincs jelen, nem osztjuk meg az életünket vele, és ő velünk. A Lélek helyett a tekintélyek, a szabályok, a törvények és az elvárások kormányoznak. Isten valamikor a múltban nagyon aktív volt, csodákat is véghezvitt, legyőzhetetlen volt. De azóta visszavonult az aktív közreműködéstől, ránk bízott mindent. Addig pihen, míg mi fel nem tornásszuk magunkat a mennyek országába. Így a rendszer nem a nagy "Vagyok"-ot imádja, hanem a nagy "Voltam"-ot. "Isten halott" - mondta Nietzsche, s ennek megfelelően ténykednek sokan azok közül, akik elméletben vallják Isten létét, de ez a gyakorlatukban egyáltalán nem tükröződik.
A másik véglet, amikor csak a tapasztalat van, de nincs mellette kontroll. Irtózunk minden szabálytól, új ismerettől, ami veszélyeztetheti azt, amit eddig gondoltunk. Támadt egy ötletem, és az csakis a Szentlélektől lehet - gondolja az illető. Miért is? Hát... mert én gondolom, és én jókat gondolok, tehát ez jó, ha pedig jó, akkor biztosan ezt akarná Isten is, ugye?
Mindkét végletben az a legveszélyesebb, hogy olyan emberek társaságát és véleményét keresem, akik ugyanígy gondolkodnak. A saját szubjektivitásomhoz hozzáadom a többiekét - hát csak az lehet az igazság, amikor tekintélyes emberek és én egyképpen gondoljuk. Ám ne feledjük el: világosság angyalából kettő van, az egyik igazi, a másik csak annak öltözik. Szkülla és Kharübdisz között kell hajózni. Elérhetjük a célt?
Szél nélkül nem - széllel igen, figyelemmel és gyakorlottsággal. Szél és tapasztalat - Isten és ember együtt: csak ebben lehet biztonságunk. És a jól ismert, tapasztalataink tekintetében is megbízható hajó nélkül - a Biblia mint mérce nélkül - nincs célba érés.
(Forrás: Lámpás és Lándzsa)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések