Ha itt lettél volna…
Ezt mondta Mária. Ezt sírta Márta. Ezt suttogom én is az éjszakában, amikor senki sem látja a fájdalmamat.
A gyermek nem halt volna meg.
A diagnózis nem érkezett volna meg.
Az ajtó nem záródott volna be.
Az álom nem omlott volna össze.
Az árulás nem vágott volna ilyen mélyre.
A várakozás nem lenne ilyen hosszú.
A csend nem érződne ítéletnek.
Hol voltál, Uram?
Miért vártál?
Miért hagytad, hogy a betegség végigfusson a maga útján, amikor egyetlen szóval megállíthattad volna?
Miért engedted, hogy a kő a reményeim sírja elé gördüljön – lezárva, véglegesen, hidegen?
Futhattál volna hozzám.
Meggyógyíthattál volna távolról is, ahogy a százados szolgáját.
Szólhattál volna életet a sírba, mielőtt a halál még megérinti a testet.
Megtehetted volna…
De nem tetted.
És ez összetör engem.
És mégis… valahogy, még a széthullás közepette is, azt találom, hogy Te mégis jössz.
Nem mindig korán.
Nem mindig úgy, ahogy könyörgöm.
De jössz.
És amikor jössz, sírsz.
Nem dorgálsz.
Nem szégyenítesz meg.
Ott állsz a veszteség helyén, és velünk együtt sírsz.
Isten Fia sír.
Nem azért, mert tehetetlen voltál, hogy megakadályozd… hanem mert jelen voltál a fájdalomban.
Soha nem vagy távol.
És aztán, a sírás után, teszel valamit, amit egyikünk sem látott előre.
Szólsz.
Nem csak vigaszt. Nem csak reményt.
Parancsolsz.
Ott állsz az előtt, ami mindent elvett, és nevén szólítod.
„Lázár, jöjj ki!”
És az élet engedelmeskedik.
A halál meghallja a hangod. A sírok megremegnek. A halotti leplek lebomlanak. Ami el volt temetve, felkel.
Ezért kapaszkodom ebbe ma.
Amikor a szívem azt mondja: „Ha itt lettél volna…” – emlékszem, hogy Te akkor is jössz, amikor úgy tűnik, a sír győzött.
Nem késel. Nem vagy távol.
Te vagy a Feltámadás és az Élet.
És itt vagy.
Még a csendben is.
Még a „késlekedésben” is.
Még a pusztulásban is.
Nem félsz a haláltól.
Nem nyom el az idő.
Nem tör össze az én sírásom.
Belépsz mindebbe, és megváltod.
Ezért várok.
Sírok.
De hinni is fogok.
Mert még ha négy nap telt is el,
Még ha négy év is telt el…
Még ha elhagyatottnak is érzem magam…
A sír nem a történet vége, amikor Te írod azt...
Forrás: Sarah Trent
Nagyon megérintett ez az írás. Ma reggel nagyon sokat adott. Soli deo Gloria
VálaszTörlés