Túlterhelt vagyok

„Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!” Zsolt 36,7-8

Fáradt voltam, kimerült és éhes. Szerencsétlen kombináció, ha szeretnél mindezek ellenére kedves lenni, főleg azokhoz, akik Anyunak hívnak.
Ezzel a jó szándékkal indítottam a napomat, bár éjjel alig aludtam valamit.
Egy fontos jótékonysági rendezvény volt az iskola javára, de reggel csak arra tudtam gondolni, mi a csudának vállaltam el egyáltalán. Mikor feliratkoztam, izgalmas feladatnak tűnt a szervezés. De a jó értelemben vett izgalom hamar stresszé fokozódott. Alulbecsültem az időt, amit rá kellett szánnom. És még inkább alábecsültem saját képességeimet: hogy lesz elég energiám végigvinni az egészet.
Ráadásul két önkéntes visszakozott, és én ott voltam megint, ahol a part szakad, majd megőrültem, és kisemmizettnek éreztem magam.
Káosz örvénylett túlfeszített idegszálaim végpontjainál.
Nem találtam egy fontos, határidős, aláírandó nyomtatványt, egy könyvtári könyvet, amit múlt héten kellett volna visszavinni, penészfoltok voltak a kenyéren, amiből a gyerekeim szendvicsét kellett volna elkészítenem – nem csoda, ha elszállt a higgadtságom.
A kenyér szabad végeit vékonyan levágtam, majd a szeleteket megpirítottam. Reméltem, hogy így jó lesz.
Ekkor viharzott be legkisebb gyermekem, közölve, hogy ma van a szokásos heti áhítat tanítás előtt az iskolában, és kéne neki egy Biblia. Mondtam, hogy elviheti a rózsaszín borításút, amit Nagyitól kapott.
„Azt már egy hónapja elvesztettem, és a tanár azóta is mindig mondja, hogy szóljak neked, hogy vegyél egy Bibliát. Azt mondta, ma mindenképpen legyen nálam, nem fogad el több kifogást és mentséget” – mondta ezt olyan hanghordozással, amivel valószínű, a tanár beszédét utánozta. Egyértelmű volt, hogy kellően felingereltem ezt a tanárt.
És az is egyértelmű volt, hogy megint megbuktam anyaként. Már egy hónapja elvesztette a Bibliáját, és én még mindig nem adtam neki újat. Elkeserítő.
„Vidd el az enyémet az éjjeliszekrényről. Csak hozd is vissza” – vetettem oda, örvendve, hogy van megoldás.
Pár pillanat múlva porontyom visszatért: „Nem találom. Nincs az éjjeliszekrényen.”
Cikázni kezdtek a fejemben a lehetőségek, miért nincs a bibliám az éjjeliszekrényen. Miután visszapörgettem az eseményeket, és belegondoltam, mikor és hol láttam utoljára, arra jutottam, hogy a templomban felejtettem… négy napja.
Rettenetes. Megint egy jele alkalmatlanságomnak.
Írtam egy üzenetet a tanárnak, hogy nagyon sajnálom, de a családban most épp bibliahiány van, és erről nem a gyermekem tehet, de szentül ígérem, hogy a jövő heti áhítatra már lesz nála Biblia. Semmi nem lehet megalázóbb egy magamfajta Biblia-tanár számára, mint hogy meg kell írnia egy ilyen üzenetet…
Bepakoltam a gyerekeket az autóba, rápillantottam az órámra, és tudtam, hogy ma sem érünk be időben az iskolába.
Talán ismerős neked a fenti jelenetsor, még ha részleteiben nem is egyezik.
Meg kell tanulnom, hogy sokkal jobban átgondoljam, mit vállalok: azt is, hogy mennyi időm van rá, és azt is, hogy mennyi energiám.
Tudván, hogy az időt alul szoktam értékelni, a képességeimet meg felül, be kell iktatnom egy ütközőt, ami csökkenti a baleset lehetőségét.
Kitaláltam, hogy ez az „ütköző” nálam 15 perc ráhagyás lesz. Ha valamiről úgy vélem, 1 órát vesz igénybe, akkor ezentúl egy és egynegyed órát számolok. Mindig megbánom, ha ezt nem tartom be. Ha meg kiderül, hogy elég lett volna az eredeti számításom, örülök, hogy maradt egy negyedórám fellélegezni a rohanásban.
Képzeld el, mennyivel higgadtabbak lennénk, ha egész nap lenne egy-egy szusszanásnyi időnk itt-ott elszórva!
A 39. zsoltár 7-8. verse emlékeztet: „Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!”
Ez az egész lótás-futás nem ér semmit. Nyomasztó gondolat egy magamfajta nyüzsgő leányzónak. Egy olyannak, aki szeretne tisztábban látni, és őszintén dönteni az idejéről a lehetőségei alapján. Miért van az, hogy néha önmagunkkal kapcsolatban legnehezebb őszintének lenni?
Fogjunk hát össze, és határozzuk el, hogy abbahagyjuk a rohanást.
És reményünket letesszük az Úr kezébe, mialatt igyekszünk a legjobb igeneket kimondani az életünkben.

Uram, segíts, hogy tudjam bőven mérni az időmet, és így jussak levegőhöz a napi rohanás közben. Szeretném Hozzád méltóan használni az időt, amit kaptam Tőled. Jézus nevében, Ámen.
(Lysa TerKeurst: I’m Overwhelmed Encouragement for today, 2014.10.30., www.proverbs31.org,fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)