Nem vagyok mindenre képes

„’Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.’ Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém…. mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” 2Kor 12,9.10b


Nem akarok bowlingozni – mondtam, és hangomban hallottam a bólintást váró nyafogó árnyalatot.
Egész kiterjedt családom lelkesen készült a közös programra, én meg vonakodtam. Igazából nem utálom a bowlingozást. Csak egyszerűen NAGYON nem szeretek olyasmit csinálni, ami nem az erősségem. És a bowling nem megy. Természetes nekem, hogy inkább elkerülöm, kihagyom a próbálkozást.
Önérvényesítésre beállt társadalmunk így biztat: „Mindent lehet, csak akarni kell!”
Az igazság viszont az, hogy nem megy minden.
Kislánykoromban arról álmodoztam, hogy platinalemezes popsztár leszek. A hajkefém volt a mikrofon, abba énekeltem, és minden lehetséges alkalommal színpadon voltam, amikor az iskolában valami rendezvény készült. De gyakorolhattam bármennyit, szívből jövő de átlagos hangom csak lanyha tapsolást és együttérző vállveregetést váltott ki a hozzám közelállókból.
Ha egy kicsit később születek, egyike lehettem volna az American Idolba jelentkező szánalmas kiesőknek. Kiválónak hittem volna magam, akitől a világ elámul. Családom harsány szurkolással biztatott volna, míg mindenki más döbbenten nézné, mit keresek ott.
Akárhány énekórát vennék, akármennyit gyakorolnék, nem jutnék el a kórusszerepléstől a szólóéneklésig. Egyszerűen nem történhet meg. Az éneklés adományát nem kaptam meg Istentől, és nem érzem, hogy arra biztatna, tegyem meg a hit ugrását a lehetetlenbe. Ha elmennék egy meghallgatásra, nevetségessé válnék, mert saját vágyamat követve próbálkozom, annak alapján, hogy tévesen mértem fel adottságaimat.
Röviden: ég és föld a különbség az ostoba és az elhivatott próbálkozás között.
Fontosnak tartom, hogy ismerjük korlátainkat. Igen ám, de van egy hajlamom, amire kevésbé vagyok büszke. Mégpedig az, hogy könnyen feladok bármit az első nehézségnél, főleg ha olyasmit kell csinálnom, amiben tudom, hogy nem vagyok ügyes.
Nemrég találkoztam szakmai életem eddigi legnagyobb kihívásával. Dolgoztam rajta keményen, és sorra értek a kudarcok. Minden nap abba akartam hagyni. Fájdalmas volt tudomásul venni, hogy nem vagyok elég jó ehhez a feladathoz.
Ez a próbálkozás viszont az elhivatottak közé tartozott. Egy készség kialakulásának kezdetét jelentette, aminek alapját Isten megadta nekem, és világosan el is hívott rá.
Ezért térdre borultam, és útmutatást kértem Tőle, meg egy kicsivel több lelkierőt.
Hűséges volt, megadta a kellő biztatást. Azóta is egyértelműen jelzi, hogy nem csak utat nyitott egy lehetőséghez, de embereket adott mellém, akik segítenek felnevelni a belém helyezett, embriónyi képességet.
Ahelyett, hogy mint mai kultúránk, azt harsogná: képes vagy rá, csak akarnod kell, Isten arra indít, hogy örüljek, hogy nem vagyok elég ügyes ahhoz, hogy
- megcsináljam Nélküle,
- elvégezzem mások segítsége nélkül,
- és befejezzem kitartó türelem nélkül (amiből kipróbált erény, majd abból reménység fakad – Róm 5,3-5).
Néha, mikor olyan feladatot kapunk, ami túlmutat rajtunk, örüljünk neki. Jó az, ha nem vagyunk jók mindenben. Ezek a küzdelmek, kudarcok és végső soron a fejlődés mutatja meg nekünk, hogy Isten igenis elég nekünk.


Uram, segíts, hogy örülni tudjak a nehéz feladatoknak, mert ezekben jutok el saját képességeim határáig, hogy onnan teljesen a Tieidre hagyatkozzam. Jézus nevében, Ámen.
(Amy Carroll: I Can’t Do Everything, Encouragement for today, 2014.12.24., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések