Oktalan istentisztelet
„Kérlek azért titeket, testvérek, az Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen a ti okos istentiszteletetek.”
Róm 12:1
A Római levél mindig összezavar. Oktalan. Komolyan mondom.
Pál életének legnehezebb szakaszában íródott, amikor börtönben ült,
ártatlanul. Akkor írta, amikor a gyülekezeti hívek, akik egykor
dicsőítették őt, most összefogtak a megölésére, és köntösüket szaggatva
várakoztak az utcákon, őrjöngve, hogy nem tudják agyonkövezni.
Az zavar össze, hogy mindeközben a levél tele van olyan kifejezésekkel,
hogy „semmi sem választhat el Isten szeretetétől”, meg hogy örüljünk, ha
megpróbáltatások érnek. Az egész levél a reményről, az örömről, az
életről szól. Pedig Pál a sötétség helyén írta.
Pál igazi ember volt, nem szuperhős. Mi volt az, amit felfedezett
azokban a nehéz időkben, ami ilyen gazdag megfogalmazásokat
eredményezett? Azt hiszem, a mai versünkben találjuk meg a felfedezett
kincset. Istentisztelet. Tudjuk róla, hogy szeretett énekelni, a
Szentírásban azt olvassuk, hogy a börtönben teljes torokból énekelt. Nem
hiszem, hogy csak a himnuszokra szorítkozott. Az éneklés az életmódja
volt. Az őt körülvevő sötétség ellenére a Fény felé fordult, és ott
örömre lelt.
Tíz éve egy részeg sofőr belement a fiam kocsijába. Pár nappal a baleset
után a templomban álltam. A csomagtartómban ott volt egy teli szatyor,
készültem vissza a fiamhoz a kórházba, amint vége a prédikációnak.
Kimerült voltam. Tehetetlennek éreztem magam. Csak azért jöttem a
templomba, mert a férjem rávett.
„Kicsim, muszáj kikapcsolnod”, mondta, megígérve, hogy ott marad Ryan ágya mellett.
A fiamnak erős fájdalmai voltak, még hónapokig fog tartani a gyógyulása.
A részeg sofőr meghalt a balesetben, alacsony biztosítása kórházi
számlák és adósság tömkelegét hagyta ránk.
Sajnáltam a fiamat. Sajnáltam a részeg sofőr családját. Sajnáltam az értelmetlenséget. Sajnáltam az időt.
Egyetlen dologra voltam képes: kitártam a karjaimat és az arcomat az ég
felé. Nem a sötétségért dicsőítettem Istent, hanem azért mert Ő volt az
egyetlen Fény, amely felé nyújtózkodhattam. „Uram, nem tudom, mit
tartogat a jövő. Nem tudom, mi lesz ennek a vége. De ismerlek Téged.”
Testi cselekedet volt – a karom kitárása – és lelki cselekedet.
Felkúsztam Atyám karjaiba, és a hála zokogott bennem. Bensőmben táncra
keltem, pedig nem bálterem volt körülöttem.
Suz, azt hittem nem érted a Római levelet.
Ezért szeretem annyira. A természetes valóságban nincs értelme, oktalan,
de a természetfölöttiben megnyílik az értelme. A sötétségnek nincs
hatalma, ha a Fénybe kapaszkodom. Tehetnék mást, mint hogy imádom Őt,
amikor rájövök erre a csodálatos igazságra?
Atyám, imádkozom testvéremért, aki elesettnek, túlterheltnek,
tehetetlennek érzi magát. Imádlak, mert Te vagy Fényünk a sötétségben.
Te látod őt, örömmel fogadod mustármagnyi hitét is, ami elég nagy, ha a
Te tenyeredbe helyezi.
(Encouragement for today, 2010.05.25. T. Suzanne Eller, www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest
Megjegyzések
Megjegyzés küldése