Mit akarok bizonyítani?

„A bolond egyenesnek véli útját, az okos ember hallgat a tanácsra.” Péld 12,15


Új város, új szomszédság, új iskola a gyerekeknek – magamat is nagyon újnak éreztem. És bizonytalannak. És magányosnak. Eltöprengtem: be tudok-e illeszkedni valaha is, tudok-e majd ehhez a közösséghez tartozni?
Mikor a gyermekeim hazahoztak egy értesítést a közelgő szülői értekezletről, kiraktam a szórólapot a hűtőre, bejelöltem az eseményt a naptáramban, úgy gondoltam ez lesz a tökéletes indítás, hogy találkozzam hozzám hasonló anyukákkal. De nem csak erre vágytam, szerettem volna valahogy a tapasztalataimat, a képességeimet is megmutatni.
Eljött az összejövetel estje, és néhány fölösleges kör után az ismeretlen kampuszon, megláttam a fényt a könyvtár nyitott ajtaján át. Gyorsan leparkoltam, és beléptem a terembe. Szerettem volna megismerkedni néhány emberrel még az értekezlet előtt, de minden asztalnál nevetgélve csevegő mi-már-régóta-barátnők-vagyunk társaságokat láttam. Végül hátul találtam helyet, és leültem egy apuka asztalához, aki éppúgy kilógott a sorból, mint én.
A gyerekek jutalmazásáról, értékeléséről folyt a szó, a szabadtéri foglalkozásokhoz szükséges felszerelésről, a kerti fákról és az éves pólóvásárról. Látszott, hogy minden tökéletes szervezéssel működik, és úgy tűnt, rám nem is lesz szükség. Mindaddig, míg a tavaszi fesztivál témája fel nem merült.
Kiderült, hogy szükség van valakire, aki a büféért felel. Önkéntest kerestek, és senki nem jelentkezett. Persze, meg kellett volna kérdeznem, mivel jár a feladat, de hát annyi hasonlót csináltam már, segítettem gyerekkori barátaimnak egyesületet, klubokat indítani, színdarabokat rendeztem, jótékonysági jelmezbálokat szerveztem az udvarunkon. Felemeltem hát a kezem, és végül rám osztották a szerepet, hogy az esemény teljes élelmezési ellátását intézzem.
Éreztétek már elemében magatokat? Lelkesen láttam neki a snack bár szervezésének. Ez az én terepem. Vettem egy új mappát, beszereztem a hozzá való megvonalazott betétlapokat, hogy mindent papírra vessek, és neki is láttam a listagyártásnak. Kiket kell felhívni, mit kell megvásárolni, miből mennyire van szükség. El lesznek ragadtatva a szervezéstől! Az enyém lehet a valaha volt legjobb büfé az iskola történetében!
Minden remekül ment, majd eljött a következő szülői értekezlet ideje. Egyik anyuka, aki már veteránnak számított az iskolában, szélesen mosolyogva odajött hozzám, és így szólt: „Találtam egy nagyon előnyös ásványvíz-akciót, vettem is a büfé részére. Gyere, megmutatom, hova raktam be a ládákat.” Ahelyett, hogy örültem volna a segítségnek valakitől, aki tudja, mit jelent egy büfét megszervezni, sértve éreztem magam. Azt hiszi, nem tudom megoldani az ásványvíz-ellátást egy büfében?
Követtem a raktárba, és különféle ásványvizes palackokkal teli ládákat láttam egymásra rakva. Hálásnak kellett volna lennem. Őszinte lelkesedéssel kellett volna megköszönnöm. De ez elmaradt. Az anyuka észrevette, hogy valami nem stimmel, de nem értette, mi bajom, és az egész nagyon kínos volt.
Sértettségem, elkedvetlenedésem a bizonyítási vágyból származott. Meg akartam mutatni, hogy jó vagyok valamiben, hogy becsüljenek. És mikor ez megkérdőjeleződött (legalábbis én így éreztem), olyan lettem, mint a sündisznó, aki védekezésül kimereszti a tüskéit. Potenciális új barátnőm megérezte a szúrást.
Ahelyett, hogy alázatos lettem volna, büszke voltam. Ahelyett, hogy tanácsot és segítséget kértem volna, be akartam bizonyítani, hogy egyedül is képes vagyok rá. Ezzel a hozzáállással épp azt akadályoztam, ami az egész mögötti rejtett vágyam volt: hogy barátokra leljek.
Később Isten rámutatott büszkeségemre, és felhasználta ezt az alkalmat, hogy örökre megtanítson valamit: úgy közelítsek minden új helyzethez, hogy tanulni akarok, nem pedig bizonyítani.
Az én-tudom-a-legjobban hozzáállás nem Isten útja, és nem is bölcs magatartás. A Példabeszédek világosan megfogalmazza, hogy a bölcsesség alázatból fakad. Mai alapigénk is erre tanít: „A bolond egyenesnek véli útját, az okos ember hallgat a tanácsra” (Péld 12,15).
Az elkövetkező években ezt igyekeztem gyakorolni, és igazolódott, hogy így közeledve sokkal könnyebb barátokra lelni. Ráadásul azt is megtanultam, hogy nem igaz, hogy mindent jobban tudok. Isten iskolájában még mindig jut tanulnivaló számomra minden nap, és általában embereket használ arra, hogy tanítsanak. Még olyan területen is, ahol elememben vagyok.


Atyám, köszönöm, hogy megtanítottad, hogy a Te útjaid mindig a legjobbak. Segíts, hogy minden új szituációhoz nyitott, szelíd szívvel álljak hozzá, készen rá, hogy megtanuljam, amit aznap tanítani akarsz nekem. Jézus nevében, Ámen.
(Glynnis Whitwer: What Do I Have to Prove?, Encouragement for today, 2015.02.18., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések