Hogy meglássuk az életünket szegélyező csodákat
"Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.”
Zsolt 90,12
Amikor mérges lettem négyéves kislányomra, mert egy hernyót tanulmányozott a járdán, tudtam, hogy ez így nem mehet tovább.
Úszásoktatásra indultunk. Még nem értünk ki az udvarról, mikor észrevettem, hogy nincs nálam a pénztárcám. Kértem a kislányt, várjon meg a kocsifeljárón, mert mindjárt jövök.
Hamar visszaértem, de a göndör fürtös fejecskét sehol sem láttam.
Tekintetem végigpásztázta a hintát, a fenyőfák közti rést, majd a garázsba is benéztem.
El fogunk késni, mondtam magamnak, és a lapockáim között éreztem a menjünk-már feszültségét. Végül a kocsifeljáró mögötti járdán találtam rá a guggoló Lizzyre.
„Nézd, mit találtam, anya”, szólt visszafojtott hangon, és kék szemében elragadtatás csillogott, ahogy rám nézett. Odasiettem, és a térdei közötti árnyékban egy narancssárga, nagy, szőrös hernyót pillantottam meg. Mosolyt erőltettem az arcomra, megfogtam a karját, és rászóltam: „Indulnunk kell”.
„Csak egy picit maradjunk még”, könyörgött Lizzy. „Mindjárt pillangóvá változik. Látni akarok egy igazi csodát.”
Sóhajtottam, és gyengéden meghúztam a karját. „Ma nincs időnk csodákra”, morogtam, ölbe kaptam, és a kocsihoz vittem a kislányt.
Hernyóvizsgáló drágaságomat bekötöttem a gyerekülésbe, majd a megengedett legnagyobb sebességgel száguldtam a városon keresztül az uszodáig.
A műszerfal órája sürgetett, a visszapillantó tükörben pedig rosszallóan nézett egy drága szempár. Az előbb még ámulattól csillogott, most meg könnyek homályosították el.
„Úgy tudtam, szeretsz úszásra járni” – szóltam, és úgy tettem, mintha nem látnám a kislányom arcán lefelé csordogáló szomorúságjeleket.
„Szeretek is”, válaszolt Lizzy vékony hangocskája. „De a sietéstől fáj a szívem.”
Most az én torkomba költözött be egy szomorúsággombóc.
Próbálok mindent megadni gyermekeimnek, ami a fejlődésükhöz szükséges, rengeteg jobbnál jobb elfoglaltsággal töltöttem meg a napjainkat: kézműves foglalkozások, úszás, templomi rendezvények, játszóház. De az utóbbi időben mintha megfakult volna a programok fénye. Az órarendünk megtelt, de a szívembe üresség költözött.
Mikor a medencéhez értünk, leültem a szélén, és néztem az oktatást. Az edző állt a vízben, és kérte Lizzyt, hogy ússzon oda hozzá.
Kislányom vett egy nagy levegőt, a fejét a víz alá dugta, és minden erejével rúgkapált. Elég sebesen közeledett az edző felé, de hirtelen hadonászni kezdett, a törzse lemerült, s ahogy a fejét kidugta a vízből, rémülten felsikoltott.
Az edző felnyalábolta, és kihozta a medencéből. Lábra állította, s mialatt a kislány levegőért kapkodott, így okította: „Lassabban mozogj. Úgy siettél, hogy elfelejtettél levegőt venni!”
Egy szőrös, narancssárga hernyó jelent meg a szemem előtt, és a gyomrom összeszorult a felismeréstől. Bár a testi szemeimet elhomályosították a könnyek, már világosan láttam.
A nagy rohanásban nem hagytam, hogy a lelkünk levegőhöz jusson. Nem volt időnk rá, hogy a járda szélén időzzünk, de még azt se vettük volna észre, ha valaki segítségre szorul. Nem volt időnk gyönyörködni Isten igéjében vagy teremtett világában. Ahogy egy őrjöngő anyuka mondaná: „Nincs időnk csodákra!”
Mai alapigénk arra figyelmeztet, hogy az élet ajándék, amit bölcsen kell felhasználnunk. Nem arra teremttettünk, hogy számláljuk a napjainkat. Érjük el, hogy számítsanak a napjaink.
Nem sok előkészület kell ahhoz, hogy csak teljen az idő, de ha valóban élni akarunk, ahhoz Szentlélek-ihlette bölcsességre van szükség. Talán ezért fordul a zsoltáros alázattal Isten felé, és kéri: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.”
A Biblia nem tartalmaz pontos mintát arra, hogyan osszuk be tökéletesen az időnket, de ez a rövid mondat megmutatja, hogy egyedül Isten ismeri a tökéletes ritmust, ami szerint élnünk kell. Ő tudja, hogyan irányítsuk életünket anélkül, hogy lelkünk kiszikkadna. Ő tudja, milyen sebességgel működjünk, hogy ne fájduljon meg a szívünk a sietéstől.
Ha valóban élni szeretnénk, alakítsuk napirendünket Isten elképzelése szerint.
Úgy számláljuk napjainkat, hogy mindig maradjon idő a csodákra, mert sosem tudhatjuk, mikor kerül elénk egy szőrös, narancssárga, bebábozódott hernyó aki épp pillangóvá készül átalakulni.
Istenem, taníts, hogyan osszam be úgy az időmet, hogy közben valóban éljek! Jézus nevében, Ámen.
Úszásoktatásra indultunk. Még nem értünk ki az udvarról, mikor észrevettem, hogy nincs nálam a pénztárcám. Kértem a kislányt, várjon meg a kocsifeljárón, mert mindjárt jövök.
Hamar visszaértem, de a göndör fürtös fejecskét sehol sem láttam.
Tekintetem végigpásztázta a hintát, a fenyőfák közti rést, majd a garázsba is benéztem.
El fogunk késni, mondtam magamnak, és a lapockáim között éreztem a menjünk-már feszültségét. Végül a kocsifeljáró mögötti járdán találtam rá a guggoló Lizzyre.
„Nézd, mit találtam, anya”, szólt visszafojtott hangon, és kék szemében elragadtatás csillogott, ahogy rám nézett. Odasiettem, és a térdei közötti árnyékban egy narancssárga, nagy, szőrös hernyót pillantottam meg. Mosolyt erőltettem az arcomra, megfogtam a karját, és rászóltam: „Indulnunk kell”.
„Csak egy picit maradjunk még”, könyörgött Lizzy. „Mindjárt pillangóvá változik. Látni akarok egy igazi csodát.”
Sóhajtottam, és gyengéden meghúztam a karját. „Ma nincs időnk csodákra”, morogtam, ölbe kaptam, és a kocsihoz vittem a kislányt.
Hernyóvizsgáló drágaságomat bekötöttem a gyerekülésbe, majd a megengedett legnagyobb sebességgel száguldtam a városon keresztül az uszodáig.
A műszerfal órája sürgetett, a visszapillantó tükörben pedig rosszallóan nézett egy drága szempár. Az előbb még ámulattól csillogott, most meg könnyek homályosították el.
„Úgy tudtam, szeretsz úszásra járni” – szóltam, és úgy tettem, mintha nem látnám a kislányom arcán lefelé csordogáló szomorúságjeleket.
„Szeretek is”, válaszolt Lizzy vékony hangocskája. „De a sietéstől fáj a szívem.”
Most az én torkomba költözött be egy szomorúsággombóc.
Próbálok mindent megadni gyermekeimnek, ami a fejlődésükhöz szükséges, rengeteg jobbnál jobb elfoglaltsággal töltöttem meg a napjainkat: kézműves foglalkozások, úszás, templomi rendezvények, játszóház. De az utóbbi időben mintha megfakult volna a programok fénye. Az órarendünk megtelt, de a szívembe üresség költözött.
Mikor a medencéhez értünk, leültem a szélén, és néztem az oktatást. Az edző állt a vízben, és kérte Lizzyt, hogy ússzon oda hozzá.
Kislányom vett egy nagy levegőt, a fejét a víz alá dugta, és minden erejével rúgkapált. Elég sebesen közeledett az edző felé, de hirtelen hadonászni kezdett, a törzse lemerült, s ahogy a fejét kidugta a vízből, rémülten felsikoltott.
Az edző felnyalábolta, és kihozta a medencéből. Lábra állította, s mialatt a kislány levegőért kapkodott, így okította: „Lassabban mozogj. Úgy siettél, hogy elfelejtettél levegőt venni!”
Egy szőrös, narancssárga hernyó jelent meg a szemem előtt, és a gyomrom összeszorult a felismeréstől. Bár a testi szemeimet elhomályosították a könnyek, már világosan láttam.
A nagy rohanásban nem hagytam, hogy a lelkünk levegőhöz jusson. Nem volt időnk rá, hogy a járda szélén időzzünk, de még azt se vettük volna észre, ha valaki segítségre szorul. Nem volt időnk gyönyörködni Isten igéjében vagy teremtett világában. Ahogy egy őrjöngő anyuka mondaná: „Nincs időnk csodákra!”
Mai alapigénk arra figyelmeztet, hogy az élet ajándék, amit bölcsen kell felhasználnunk. Nem arra teremttettünk, hogy számláljuk a napjainkat. Érjük el, hogy számítsanak a napjaink.
Nem sok előkészület kell ahhoz, hogy csak teljen az idő, de ha valóban élni akarunk, ahhoz Szentlélek-ihlette bölcsességre van szükség. Talán ezért fordul a zsoltáros alázattal Isten felé, és kéri: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.”
A Biblia nem tartalmaz pontos mintát arra, hogyan osszuk be tökéletesen az időnket, de ez a rövid mondat megmutatja, hogy egyedül Isten ismeri a tökéletes ritmust, ami szerint élnünk kell. Ő tudja, hogyan irányítsuk életünket anélkül, hogy lelkünk kiszikkadna. Ő tudja, milyen sebességgel működjünk, hogy ne fájduljon meg a szívünk a sietéstől.
Ha valóban élni szeretnénk, alakítsuk napirendünket Isten elképzelése szerint.
Úgy számláljuk napjainkat, hogy mindig maradjon idő a csodákra, mert sosem tudhatjuk, mikor kerül elénk egy szőrös, narancssárga, bebábozódott hernyó aki épp pillangóvá készül átalakulni.
Istenem, taníts, hogyan osszam be úgy az időmet, hogy közben valóban éljek! Jézus nevében, Ámen.
(Forrás: Alicia Bruxwoort: How to Live with Margin for a Miracle Encouragement for today, 2015.10.05. www.proverbs31.org, fordítás: lelekerosito.hu, fotó: pinterest.com)
.jpg)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése