A rohanás gyökere a szívben rejlik
„Mindent, amit tesztek, szeretetben tegyétek!”
1 Kor 16,14A rohanás fogságában voltam.
Mikor kicsik voltak a gyerekek, láthattad volna, hogyan száguldok egyik feladattól a másikig, gyakran magam előtt tolva, vagy mögöttem rángatva egy mit sem értő gyerkőcöt. Vagy a legmagasabb fokozaton pörögtem, vagy épp mélyen magam alatt voltam egy kudarc után, a könnyeimet nyelve, hogy képtelen vagyok mindennek megfelelni.
Kimerítő életstílus volt. De valami belső teljesítménykényszer ellátta üzemanyaggal a hajtásomat. Nem voltam hajlandó elismerni, hogy képtelen vagyok mindent elvégezni, makacsul ragaszkodtam a szülések előtti tevékenységeimhez. Sajnos, családom minden tagja megfizette ennek az árát, főleg a kisfiaim, akik arra voltak huzalozva, hogy csendben üljenek és színezzenek, amíg anya egy összejövetelen vesz részt.
Abban az időben gyakran hallatszott nálunk az „igyekezz, mert elkésünk” vezényszó, néha a konyhából, máskor a gyülekezetben, ahogy az utolsó pillanatban elfoglaljuk a helyünket a hátsó padban. Túl sok volt a tennivaló, és kevés az idő hozzá. Állandó forrásban volt az élet.
Sajnos meg voltam győződve, hogy mindenki így él. Legalábbis addig, míg kezembe nem került John Ortberg könyve: Az élet, amire mindig vágytam. Elszorult a szívem, mikor olvastam, hogy életmódom egyik következménye – és egyben tünete is - a csökkent szeretetképesség. A gyermekeim megmondhatták volna, hogy valami baj van velem. De orvoshoz nem kerültem, mert nem beteg voltam, hanem függő: rohanásfüggésben éltem.
Felismerve már tudtam, hogy nem akarom végigszáguldani az életet. Nem akartam, hogy a gyermekeim csak annyira emlékezzenek, hogy „Anyának mindig rengeteg dolga volt”. Azt akartam, hogy mélyen, biztosan meg legyenek győződve a szeretetemről. És nemcsak a gyermekeim, de a férjem is, a szüleim is, a testvéreim is és így tovább.
A Bibliából egyértelmű, hogy a szeretet a legközpontibb kérdés az életben. És nem csak a kirakatszeretet mások előtt. Az Első korintusi levél 16,14 azt kéri: „Mindent, amit tesztek, szeretetben tegyétek!” Akkor is, amikor megpróbálok reggel elindulni otthonról, s akkor is, ha szorít a határidő. Isten világosan tudomásomra hozza, hogy le kell lassulnom, és a tennivalóimmal szemben mindig elsőbbséget kell adnom annak a személynek, akivel vagyok.
A rohanás kiiktatása az életemből évek kemény munkájába telt. Lassabb járásra, nyugodtabb beszédre kellett áttérnem. Le kellett raknom néhány önként vállalt feladatot, meg kellett terveznem előre a napjaimat. És ami legfontosabb, foglalkoznom kellett rohanásom belső motivációival. Menet közben megtanultam, hogy a rohanás nem egy bizonyos életstílus velejárója. Nem lehet rámutatni valamire, hogy nézd, testvér, ez a te problémád, hagyd abba.
A valóság az, hogy a gyermekeit otthon nevelő anyuka gyakran elfoglaltabb egy vállalat ügyvezetőjénél. Egy nyugdíjas többet rohangálhat, mint egy ötgyermekes, dolgozó édesanya. A rohanás gyökere belül van. Abból ered, hogy saját időbeosztásom szerint élek, és nem Istenét követem. Pedig Isten időbeosztásában a körülöttem élők szeretete mindig rajta van a tennivalók listáján.
A rohanás másutt gyökerezik. Van, akinél abból adódik, hogy mindent az utolsó percig halogat, aztán egyszerre szakad nyakába az egész. Másoknak az emberek véleménye számít, annak akarnak megfelelni, ezért rohannak. Én be akartam bizonyítani magamnak, hogy még mindig képes vagyok mindenre, amit lánykoromban teljesítettem, hiába lassította le az életemet a gyermekáldás. Bárhol is gyökerezik, az eredmény ugyanaz: egy túlhajszolt nő, akinek nincs ideje kifejezni szeretetét a körülötte élők iránt.
Most is láthatsz még sietni. Főleg, amikor a férjem vagy a gyerekek elszólítanak a munkámtól, hogy velük legyek. De most már azért sietek, hogy szeressek, nem azért, hogy elvégezzek egy feladatot. Ég és föld a különbség.
Uram, köszönöm, hogy türelmes vagy hozzám, hogy kimutatod szeretetedet. Neked mindig van időd rám. Segíts, kérlek, hogy én is adni tudjam ezt az ajándékot a körülöttem élőknek. Mutasd meg, kérlek, rohanásom gyökereit, és segíts, hogy megváltozzam. Jobban akarok hasonlítani Rád. Jézus nevében, Ámen.
Kimerítő életstílus volt. De valami belső teljesítménykényszer ellátta üzemanyaggal a hajtásomat. Nem voltam hajlandó elismerni, hogy képtelen vagyok mindent elvégezni, makacsul ragaszkodtam a szülések előtti tevékenységeimhez. Sajnos, családom minden tagja megfizette ennek az árát, főleg a kisfiaim, akik arra voltak huzalozva, hogy csendben üljenek és színezzenek, amíg anya egy összejövetelen vesz részt.
Abban az időben gyakran hallatszott nálunk az „igyekezz, mert elkésünk” vezényszó, néha a konyhából, máskor a gyülekezetben, ahogy az utolsó pillanatban elfoglaljuk a helyünket a hátsó padban. Túl sok volt a tennivaló, és kevés az idő hozzá. Állandó forrásban volt az élet.
Sajnos meg voltam győződve, hogy mindenki így él. Legalábbis addig, míg kezembe nem került John Ortberg könyve: Az élet, amire mindig vágytam. Elszorult a szívem, mikor olvastam, hogy életmódom egyik következménye – és egyben tünete is - a csökkent szeretetképesség. A gyermekeim megmondhatták volna, hogy valami baj van velem. De orvoshoz nem kerültem, mert nem beteg voltam, hanem függő: rohanásfüggésben éltem.
Felismerve már tudtam, hogy nem akarom végigszáguldani az életet. Nem akartam, hogy a gyermekeim csak annyira emlékezzenek, hogy „Anyának mindig rengeteg dolga volt”. Azt akartam, hogy mélyen, biztosan meg legyenek győződve a szeretetemről. És nemcsak a gyermekeim, de a férjem is, a szüleim is, a testvéreim is és így tovább.
A Bibliából egyértelmű, hogy a szeretet a legközpontibb kérdés az életben. És nem csak a kirakatszeretet mások előtt. Az Első korintusi levél 16,14 azt kéri: „Mindent, amit tesztek, szeretetben tegyétek!” Akkor is, amikor megpróbálok reggel elindulni otthonról, s akkor is, ha szorít a határidő. Isten világosan tudomásomra hozza, hogy le kell lassulnom, és a tennivalóimmal szemben mindig elsőbbséget kell adnom annak a személynek, akivel vagyok.
A rohanás kiiktatása az életemből évek kemény munkájába telt. Lassabb járásra, nyugodtabb beszédre kellett áttérnem. Le kellett raknom néhány önként vállalt feladatot, meg kellett terveznem előre a napjaimat. És ami legfontosabb, foglalkoznom kellett rohanásom belső motivációival. Menet közben megtanultam, hogy a rohanás nem egy bizonyos életstílus velejárója. Nem lehet rámutatni valamire, hogy nézd, testvér, ez a te problémád, hagyd abba.
A valóság az, hogy a gyermekeit otthon nevelő anyuka gyakran elfoglaltabb egy vállalat ügyvezetőjénél. Egy nyugdíjas többet rohangálhat, mint egy ötgyermekes, dolgozó édesanya. A rohanás gyökere belül van. Abból ered, hogy saját időbeosztásom szerint élek, és nem Istenét követem. Pedig Isten időbeosztásában a körülöttem élők szeretete mindig rajta van a tennivalók listáján.
A rohanás másutt gyökerezik. Van, akinél abból adódik, hogy mindent az utolsó percig halogat, aztán egyszerre szakad nyakába az egész. Másoknak az emberek véleménye számít, annak akarnak megfelelni, ezért rohannak. Én be akartam bizonyítani magamnak, hogy még mindig képes vagyok mindenre, amit lánykoromban teljesítettem, hiába lassította le az életemet a gyermekáldás. Bárhol is gyökerezik, az eredmény ugyanaz: egy túlhajszolt nő, akinek nincs ideje kifejezni szeretetét a körülötte élők iránt.
Most is láthatsz még sietni. Főleg, amikor a férjem vagy a gyerekek elszólítanak a munkámtól, hogy velük legyek. De most már azért sietek, hogy szeressek, nem azért, hogy elvégezzek egy feladatot. Ég és föld a különbség.
Uram, köszönöm, hogy türelmes vagy hozzám, hogy kimutatod szeretetedet. Neked mindig van időd rám. Segíts, kérlek, hogy én is adni tudjam ezt az ajándékot a körülöttem élőknek. Mutasd meg, kérlek, rohanásom gyökereit, és segíts, hogy megváltozzam. Jobban akarok hasonlítani Rád. Jézus nevében, Ámen.
.jpg)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése