Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.

Zsoltár 121:1,2


Amikor a gyerekeim kicsik voltak, számukra én voltam a mindent tudó, minden jót adó, mindent megoldó személy. Ahogy odatotyogtak a lábamhoz és feltekintettek rám, bármilyen gond is volt, ahogy megláttak, minden megoldódott. Még egy oltás vagy kisebb karcolások fájdalma is pillanatok alatt elmúlt, amikor odabújtak hozzám. Tekintetük megnyugodott, könnycseppjeik felszáradtak, és derűs lett újra a világ. Mi okozta bennük ezt a változást a kétségbeesett sírás után? Mitől szűnt meg a gond, a bánat?

Az egyetlen dolog, ami tekintetükben mindig ott volt: a hihetetlen bizalom. A bizalom az anya iránt. Mert biztosak voltak a szeretetemben, abban, hogy soha, de soha nem akarok nekik rosszat, és ráadásul akkor, pöttöm emberkékként azt gondolták, hogy én mindent meg is tudok oldani.

Milyen jó lenne, ha bennünk is mindig ez a bizalom élne Isten iránt! Amikor gondjaink vannak, amikor elfáradunk, amikor sírni szeretnénk, akkor feltekintenénk Őrá, ahogy a gyermekeink. Ránéznénk a mi mennyei Atyánkra, aki nemcsak a hegyeket alkotta, hanem bennünket is. Akinek a legfontosabbak vagyunk, aki a legjobban szeret bennünket, aki mindenre képes, aki mindent tud, aki mindent megad, amire igazán szükségünk van. Igen, Isten azt szeretné, ha ilyen őszinte gyermeki hittel, gyermeki bizalommal néznénk Rá. Ha mindig tudnánk hinni abban, hogy mindent a kezében tart, hiszen Ő soha, de soha nem akar nekünk rosszat.
(Áhítatok nőknek)

Sötétség honol lelkemben,
ám Véled fény gyúl,
Magányos vagyok, de Te
nem hagysz magamra.
Szívem gyarló, de 
Te nem hagysz el.
Nyughatatlan vagyok, ám 
Veled megbékélek.
Bánat gyűr le, 
ám Veled tűrök szívesen.
Útjaid kifürkészhetetlenek,
Ám az én utam előtted nem titok.
Dietrich Bonhoeffer