A legrövidebb ima...

Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle Sebészeti műtéttant.
Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad és mit nem.
Érdekesek a tájanatómiai atlaszok. Az artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek.
Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével.
Hát persze, így könnyű! - s majdnem nevetek. A valóság egészen más.
Az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendők által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem nyújt.
Egyedül az anesthesiológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll. Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet egyaránt...
A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy működésre kész.
Kölcsönösen köszöntjük egymást.
A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában.
Váratlanul megszólal: -Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
-Persze, csak tessék! - mondom bosszúsan.
-Köszönöm, fiam - s belekezd csendesen. - Domine!   Ámen! - mondja e két szót.
-Csak ennyi? - kérdezem meglepetten.
-Csak ennyi. - Uram! ... Úgy legyen! - Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja.
Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit Tőle kapok.
Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak kezét, így nem hibázhatnak.
Mereven állunk, feltartott kézzel. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.
-Lehet még egy kérésem?
-Igen, természetesen. -de már nem vagyok bosszús a késés miatt.
Életem legrövidebb, és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce. Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.
-Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom.
S ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:
-Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik...
A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:
-Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik...
A versszakot már öten fejezzük be: - Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem.
Vajon színed eleibe mikor jutok, élő Isten?
Mély sóhajjal álomba merült a néni.
-Törlést kérek! A szemüvegemre.
Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
-Ha Isten velünk...Kezdhetjük!...