Az elengedés csendje az új év küszöbén

„Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten.”

(Zsoltárok 46,11)

Az új év közeledtével szinte észrevétlenül elárasztanak bennünket az újrakezdés gondolatai. Terveket szövünk, listákat írunk, és magunkban hordozzuk a reményt, hogy most majd minden más lesz. Hogy végre megváltoztatjuk mindazt, amit évek óta halogatunk. Megérkezik az energia, az elszántság, a lendület.

Többet tenni.

Többé válni.

Keményebben próbálkozni.

Jobbnak lenni.

Még több cél. Még több elvárás.

De mi van akkor, ha ezúttal nem a még nagyobb erőfeszítésre van szükség?

Mi van, ha nem az a kérdés, hogy mennyit teszünk hozzá, hanem az, hogy mit engedünk el?

Talán az új kezdet nem a megtöltésről szól, hanem az ürességről. Arról, hogy teret adunk. Hogy letegyük mindazt, amit eddig magunkkal cipeltünk.

Lehet, hogy ideje kiüresíteni magunkból a világ elvárásait, amelyek folyamatosan mércéket állítanak elénk. Elengedni a bűntudatot, amelyhez sokszor görcsösen ragaszkodunk. Félretenni azokat a hamis mércéket és bálványokat, amelyekhez az értékünket próbáljuk mérni.

Mi van, ha az igazi változás az elengedésben kezdődik?

Mi van, ha nem a zajos bizonyításban, hanem a csendben?

Talán az új év nem arra hív, hogy többet tegyünk, hanem arra, hogy megálljunk. Hogy jelen legyünk. Hogy egyszerűen csak ott legyünk az Úr jelenlétében – minden erőlködés, megfelelés és bizonyítás nélkül.

Ima

Uram,

az új kezdet küszöbén megállunk Előtted. Letesszük mindazt, amit eddig cipeltünk: a világ elvárásait, a bűntudatunkat, és mindazt, amihez az értékünket kötöttük. Taníts minket elcsendesedni. Taníts elengedni azt, ami nem Tőled van. Add, hogy ne többet akarjunk tenni, hanem mélyebben jelen lenni. Szeretnénk megmaradni a Te jelenlétedben – nem erőlködve, nem bizonyítva, csak bízva Benned. Ámen.