Szépség a hamvakból

Szépség a hamvakból
Annyiszor kimondtam már, de soha nem időztem el rajta igazán – egészen mostanáig.

Hamu helyett fejdíszt adok Sion gyászolóinak, gyászfátyol helyett illatos olajat, csüggedés helyett öröméneket. Ézsaiás 61:3

Mondtam már ezeket a szavakat, mintha puha takaróként borítanának be, vigasztalásul.

Szépség a hamvakból.

Imáimba szőttem őket, naplóm lapjai közé rejtettem, és ajkamról is gyakran elhangzottak, mikor nem találtam más szavakat. Másoknak is odanyújtottam őket, mint reménységet, s magamhoz szorítottam csendes percekben, amikor próbáltam hinni bennük – önmagam számára is.

De nemrég megálltam. Nem csak kimondtam őket. Leültem melléjük. Hagytam, hogy szívem mélyére gyökerezzenek, s megkérdeztem: vajon mit jelentenek igazán?

Mert a „szépség a hamvakból” költőien hangzik. De a hamu? A hamu azt jelenti, hogy valami elégett, elhamvadt.

A hamu azt jelenti, hogy valami elveszett. Valami szent. Valami, amiről sosem hitted volna, hogy elveszítheted. Azt jelenti: ott volt a fájdalom. Ott volt a tűz. Volt egy fejezet, amelyet nem akartál lezárni. S most ott állsz a maradványok fölött, és azon tűnődsz: vajon kinőhet-e innen még bármi?

És mégis – Isten szól továbbra is.

Nem kéri, hogy elsöpörjük a hamut. Nem kíván tőlünk erőt erő helyett, mosolyt a könnyek helyett. Ő közel jön. Letérdel mellénk a romok közé, a rendetlenségbe, a csendes gyászba, és megkezdi a lassú, szent munkát: a helyreállítást.

Nem kerüli meg a hamut. Átmegy rajta.

És ez az, ami megrendít. Hogy a szépség, melyet Isten hoz, nem szökik meg a fájdalom elől. Nem törli ki. Inkább tiszteli. Gyengéden tartja a kezében, és éppen ott, a romok közepén kezd el növekedni valami szelíd és rendíthetetlen.

Néha a szépség úgy érkezik, mint béke a szívedben hónapok nyugtalansága után. Néha, mint az első nevetés a hosszú csendből. Néha egy ima, amelyről nem gondoltad, hogy újra elmondod. Vagy egy pillanat, amikor ráébredsz: még mindig itt vagy. Még mindig lélegzel. Még mindig próbálkozol. És ez is számít.

Néha a szépség nem harsány, nem látványos. Hanem az a gyengédség, amely lassan benned sarjad. A mélyebb együttérzés. A lelassult életritmus. Az a szív, amely tud mások fájdalma mellett ülni, mert átélte a sajátját.

Ézsaiás 61:3 így szól: Isten „a hamu helyett ékességet ad, a gyász helyett öröm olaját, a csüggedt lélek helyett dicséret palástját.”

Ő adja.

Nem kell kiérdemelnünk. Nem kell magunkat megtisztítanunk előbb, hogy megkaphassuk. Ő pontosan ott talál ránk, ahol összetörten, elhagyatva érezzük magunkat – és elkezdi a helyreállítást.

Ezért, ha most valami összetört közepén ülsz, ha a kezedben tartod mindazt, ami nem úgy alakult, ahogy remélted, tudd: ez nem a történeted vége.

Nem kell tervednek lennie. Nem kell, hogy már most értsd a reményt. Hagyd, hogy lassan közeledjen. Hadd legyen szelíd. Hadd tegye Isten azt, amit csak Ő tud megtenni.

Hagyd, hogy veled maradjon. Hagyd, hogy összeszedje ami még megmaradt. Hagyd, hogy újrakezdjen.

És egy nap, anélkül hogy észrevennéd, körülnézel majd, és meglátsz valami újat sarjadni. Valamit, ami gyökeret eresztett. Valamit, ami erős. Valamit, ami szép.

Nem azért, mert a tűz nem történt meg.

Hanem mert Isten soha, egy pillanatra sem hagyta abba a munkát.

Még a hamvak közepén sem.

forrás: https://littlesparrowloved.substack.com/p/beauty-from-ashes
kép: pinterest