A Könyvklubunk margójára…. Ann Voskamp: Ezernyi ajándék, 1. fejezet: Üresebb, teljesebb élet

Elkezdődött…. Végre újra elindítottuk könyvklubunkat!  J Egy számunkra ismeretlen könyvet vettünk elő, csupán az ajánlások alapján döntöttünk Ann Voskamp: Ezernyi ajándék című könyve mellett. Az első fejezet elolvasása után, szerintem mindannyian egyetértettünk abban, hogy nem csalódtunk, magával ragadó, olvasmányos, tartalmát tekintve pedig mélyen elgondolkodtató mű van a kezünkben.

A beszélgetésünk elkezdésekor a fejezet elején lévő idézetet ízlelgettük: „Minden bűn az ürességtől való menekülésre tett kísérlet” (Simon Weil, Kegyelem és nehézkedés)

Az írónő szemléletesen fogalmazza meg a kereső ember küszködését, amely talán egy kicsit közelebb visz a fenti idézet megértéséhez: „Csapkodok. Évtizedeken, egy életen át, folyton csak csapkodok, küszködöm, és valahogy mindig olyan… üresnek érzem magam.”

Az első fejezetben két alapvető viszonyulást láthattunk az embert érő tragédiákhoz. Az egyiket  az „ökölbe szorított kéz” szemléltette. Ann családját érő traumát csendben, elfojtott érzelmekkel élték meg, mely az Istentől való elidegenedéshez vezetett: „A szüleim … gazdálkodók, próbálnak tovább lélegezni, mozgásban tartani a testet, nehogy a lélek elsorvadjon.” „Évekig üresek maradtunk. És aztán, évek múltán újra megtelünk – elidegenedéssel. Ökölbe szorított kézzel élünk. Amit Isten egyszer egy novemberi napon adott nekünk, túl mélyen hasított belénk. Ki akarna újra kockáztatni?”

Úgy gondolom, hogy a következő gondolatok hűen tükrözik az emberek sokaságában feszülő kérdéseket:  „Valóban, amikor eltemetsz egy gyermeket – vagy csak egyszerűen felkelsz mindennap, és éled a nyers életet -,  elmormogod a hangtalan kérdést. Senki sem hallja. Létezhet  egy Isten – aki jó?.... Hol van Isten egyáltalán?  Hogyan lehet Ő jó, amikor kisgyermekek  halnak meg, házasságok omlanak össze, álmok foszlanak szerte, mint szélben a por? Hol van a nekünk ajándékozott kegyelem, amikor terjed a rák, gyötör a magány, és hangtalanul meghal, ok nélkül letör, elmállik bennünk sok névtelen darabka? „

Sajnos, sok esetben a fent szemléltetett gyötrődésünkkor elfogadjuk azt a „hazugságot amit a Kígyó sziszeg, a korokon átívelő hadjáratának visszhangzó refrénjét: Isten nem jó.”

Ebből következik aztán, hogy felkiáltunk: „Nem, Isten!” „….nem fogadjuk el, amit adsz! Nem, Isten, a Te terved egy kibelezett, vérző káosz, és én nem erre jelentkeztem…”

„A tükörbe nézek, és ha félelem nélkül őszinte vagyok – amim van, aki vagyok, ahol vagyok, ahogyan vagyok, amit kaptam -, egyszerűen nem elég! „  

Nemet mondunk arra, amit Isten adott, és közben szomjazzuk az életelixírt, amely enyhítené a gyötrelmünket.

Ha azonban Isten szavát, a Bibliát elővesszük,  rádöbbenünk arra az igazságra, hogy Istennek egészen más célja van velünk. „Amióta csak lehajolt, és életet lehelt portüdőnkbe, amióta csak létre csókolt, egy percig sem volt az a szándéka, hogy körmönfontan megrendezze romlásunkat.” „A szerelmes levél, amit írt, örökre elnémít minden kételyt: „Istennek titkos célja, amelyet öröktől fogva elrendelt, az, hogy eljuttasson bennünket a teljes dicsőségre.” (1Korinthus 2:7)”

Új nevet akar nekünk adni, és be akarja gyógyítani a lelkünkön támadt lyukakat. Beszélgettünk arról, hogy olyan személyes Istenünk van nekünk, Aki a markába metszett fel bennünket. Aki személyre szabottan megtervezi utunkat, Aki a nevünkön szólít bennünket.

Isten kegyelemmel és dicsőséggel szeretne betölteni bennünket. Egy érdekes definícióját olvastuk a kegyelemnek az írónő tollából: „A kegyelem jóindulatot jelent….Magában foglalja a szabadon nyújtott készséget.  Ingyenes, készséges szívességet. Ez a kegyelem.” A gyakorlati megnyilvánulása ezen kegyelem elfogadásának az, hogy eldöntjük, hogy beteljesedünk mindazzal, amit Isten szabadon ad, és teljes életet élünk – dicsőséggel, kegyelemmel, Istennel.

Ekkor ismerkedtünk meg a másik hozzáállással, mellyel a tragédiákat kezelhetjük:  „ – mindennap szembesülünk vele. Annyira kevés az, amit mi irányítunk. Komolyan! Isten dönt mindenről. Nem mi. – … Minden jó.”  Ez a mosolygó szomorúság. És ez a mosoly gyakran belénk hasít. És ekkor minden „vasárnapi ünneplő nélkül”, csupaszon, „minden teológiai sallangtól mentesen” felüvöltünk: „Én máshogy írnám ezt a történetet!”

Gondoljunk csak bele Ezékiás élettörténetébe! Ezékiás arra kérte Istent, hogy hosszabbítsa meg az életét. Ha ő akkor halt volna meg, amikor Isten először megjövendölte neki, akkor nem született volna meg Manassé, akit a Biblia egy nagyon gonosz királyként örökít meg.  „… talán nem érdemes megváltoztatni a történetet, mert nem tudod, mit hozna egy másik befejezés….”

„Oka van annak, hogy nem én írom a történetet, hanem Isten. Ő tudja, hogyan alakul majd minden, hova vezet mindez, és mit jelent.

Én pedig nem.”

Ha idáig eljutunk, és ki tudjuk mondani a fenti szavakat, akkor Isten rávezet bennünket a következő gyönyörű igazságra: „ … az életünk háttérvásznán húzódó szakadás, a világunkat, saját ürességünket átlyuggató veszteségek vajon nem azért vannak-e, hogy lássunk.

Hogy rajtuk keresztül meglássuk Istent.

…. a zűrzavaron át megpillanthatjuk a mögöttük rejlő szívfájdító szépséget. Őt. Istent, aki után vég nélkül vágyakozunk.”

Isten így vezet el bennünket a teljes életre, a kegyelemmel, örömmel és csupa örök szépséggel teli életre.

Szeged, 2017. február 11.