Valamit mindig tehetek

„Ekkor megparancsolta nekik, hogy ültessenek le mindenkit csoportokba a zöld gyepre. Le is telepedtek százas és ötvenes csoportokban.” 

Mk 6,39-40

Kimerültek. Éhesek. Nincs semmi tartalékuk. Mindenfelé csak a szükséget látják. Ilyenek voltak Jézus tanítványai egy hosszú, szolgálattal telt nap végén. Jézus is pihenni szeretett volna. Azt javasolta, hajózzanak át a tavon egy magányos helyre. Kiváló ötlet. Csak hát nem egészen így történtek a dolgok. Jézus szolgálatának ezen a pontján már mindenhova követték őt az emberek. Gondoljunk bele, mennyire vágyhattak arra, hogy vele lehessenek, hogy megérinthessék, ha mikor csónakba szállt, képesek voltak a tó partján végigfutva még előtte megérkezni arra a helyre, ahol ki fog kötni a csónak.

Képzeljük el, mit éreztek a kimerült tanítványok, mikor meglátták a tömeget. Szerintem mindenekelőtt ürességet. Voltál már így? Kimerültél a feladatokban, amiket elvégeztél, érzelmileg kiszáradtál, minden lelki tartalékod elfogyott, nem tudsz már adni semmit.
Mikor a tanítványok minden vágya az volt már, hogy lepihenjenek, Jézus tanítani kezdte a népet. Nem vette észre, mennyire erejük végén járnak? Semmit sem akartak csinálni, mert már semmit sem tudtak csinálni.
A tanítványok próbálták leállítani Jézust, ne tanítsa már, hanem küldje el a tömeget, hogy végre békében megpihenhessenek. Nézd, mondták neki, "lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. Bocsásd el őket, hogy a környező településekre és falvakba menve ennivalót vegyenek maguknak." (Mk 6,35b-36)
Tehát nem elég, hogy fáradtak voltak, ráadásul kietlen helyen voltak, és nem volt honnan ennivalót szerezniük. Voltak időszakok az életemben, mikor minden oldalról csak a szükséget tapasztaltam, emberek és körülmények szipolyozták ki utolsó tartalékaimat, s a remény már alig-alig pislákolt bennem. Ilyenkor a „semmi” volt az egyetlen valami, amire képes voltam
Azon az estén, mikor a tanítványok úgy érezték, képtelenek lennének egy újabb feladatra, Jézus esztelen ötlettel állt elő. Ahelyett, hogy elküldte volna a népet, így szólt a tanítványaihoz: „Ti adjatok nekik enni.” (Mk 6,37)
Megkérdezte, mennyi ennivaló van náluk. Hát nem sokat tudtak felmutatni: öt kenyerük volt és két haluk. Ekkor azt kérte Jézus, hogy ültessék le az embereket csoportokban. Mialatt a tanítványok intézkedtek, Jézus hálát adott Istennek a táplálékért, s visszaadta az ételt a tanítványoknak, hogy osszák szét az emberek között. Jézus csodát tett azon a napon, mindenki jól lakott, és 12 kosárnyi maradékot szedtek össze a végén.

Sokszor elolvastam már ezt a történetet, de legutóbb felmerült bennem egy kérdés. Miért kérte Jézus, hogy ültessék le a népet? És miért csoportokban? A legkézenfekvőbb válasz, hogy amikor kilátástalannak tűnő helyzetbe kerülnek, az embereknek rendre van szükségük. A rend biztonságot ad.
De talán nem is csak magáról a rendről volt szó.
Talán csak el akarta terelni a tanítványok figyelmét arról, amit nem tudnak megcsinálni, valamire, amit képesek megcselekedni. Azután azt csinálta, amire viszont csak ő volt képes: csodát tett.
A tanítványok a saját hiányosságaikkal voltak elfoglalva, azzal, hogy képtelenek kielégíteni a felmerült igényeket, s a semmittevésbe menekültek. Sőt, ami még rosszabb, elfeledkeztek róla, hogy ott van velük Az, aki mindig tud segíteni. Jézus az előttük álló egyszerű, konkrét feladatra irányította figyelmüket, s ezalatt felkészült a csodára, amit végbe akart vinni.
Nehéz élethelyzetekben erőt meríthetek ebből a jelenetből. Hányszor megtörténik, hogy csak azzal foglalkozom, mi az, amit nem tudok megcsinálni. A problémára koncentrálok, arra, hogy nem ér, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Még ha imádkozom is, ha elmondom Jézusnak, mennyire kilátástalannak látom az egészet, közben is arra gondolok, amit nem tudok megtenni. Pedig ez igen szűklátókörű szemlélése a dolgoknak.
Megfeledkezem arról, hogy Ahhoz szólok, aki meg tudott vendégelni 5000 embert öt kenyérrel és két hallal! Hányszor előfordul, hogy ahelyett, hogy nekifognék a közvetlenül előttem álló feladatnak, amivel Isten megbízott, inkább nem teszek semmit.
Pedig talán az aggodalmaskodó kéztördelés helyett arra kéne összpontosítanom, amit ott és akkor meg tudok tenni. Mindig van valami, amivel elkezdhetem a rendrakást a zűrzavarban. Ez nem figyelemelterelés – ez a hit cselekedete. Jézus még mindig a csodaszektorban dolgozik, én viszont arra képtelen vagyok.


Uram, kérlek, bocsásd meg nekem, hogy többnyire saját korlátolt lehetőségeimen rágódom, és nem a te korlátlan hatalmadra nézek. Számodra nincs túl nagy feladat. Segíts, hogy elfordítva figyelmemet arról, amire képtelen vagyok, arra koncentráljak, amit közvetlen, konkrét feladatként elém teszel. A folytatást pedig bízzam Rád. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.12.29.Glynnis Whitwer, www.proverbs31.org, fordtás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest.com

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések