Egy kis lélektakarítás

„Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott az ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel az ajándékodat.”

Mt 5,23-24

Tegnap az egész házban felsúroltam a mahagóni fapadlót. Olyan hévvel dolgoztam, hogy aki látta, azt hihette, tisztaságmániás vagyok, de legalábbis nagyon szorgalmas. Pedig egyik sem vagyok. Az igazat megvallva, azt sem láttam, mennyire volt poros a padló. Szenvedtem, s a partvissal egy barátnőm kemény szavait akartam kiseperni az emlékezetemből.

A délelőtt nagy része azzal telt, hogy az egy nappal azelőtt hallott szavakon kérődztem, s mindenféle eszembe jutott, mivel vághattam volna vissza. Meg azt sem értettem, miért támadt rám olyan csúnyán. Végül feltettem valami zenét, vettem a söprűt, s kértem Isten kegyelmét, mert úgy éreztem, nagyon híján vagyok.

Számtalanszor hallottam, ahogy egyesek úgy tanácsolják a megbocsátást, mintha aszpirint javasolnának náthára. Ilyeneket mondanak: „Jézus is megbocsátott, akkor te miért nem tudsz?” Valójában arról van szó, hogy a kegyelem elfogadásának, befogadásának, Jézus követésének útján nem tudunk egyenletes ritmusban haladni előre.

A megbocsátó élet néha nagyon erőt próbáló feladat. Az irgalom gyakorlása hihetetlen szabadsággal jár, de nem olyasmi, amit csak el kell kezdeni, s attól kezdve megy simán. Céltudatos döntések sorozatával kell legyőznünk a keserűséget, dühöt, tehetetlenséget egy-egy személlyel vagy eseménnyel kapcsolatban.

Azt hittem, már átmentem a megbocsátás hídján, s íme, most megint itt állok előtte. Megbocsátottam sérült, tönkretett gyermekkorom miatt. Ismerem az örömöt és szabadságot, amit a megbocsátás ad. Miért borít hát ki ennyire ez a viszonylag apró dolog a barátnőmmel? Talán mert még úton vagyok, fejlődnöm kell, és ez a folyamat sosem ér véget.

Jézus találkozott egyszer egy béna emberrel. A barátai hozták elé. Egyértelmű volt, mivégett. Ám Jézus ahelyett, hogy rögtön meggyógyította volna a lábát, így szólt hozzá: „Bűneid meg vannak bocsátva.” (Mt 9,2). Ugye, érdekes, hogy előbb a lelkével foglalkozott, és csak azután gyógyította meg a testi bajából?

Jézus nem változott azóta se. Most is a szívvel foglalkozik először. Látja, mi van a lelkemben. Bocsátottam már meg, de ezzel nem pipáltam ki egy feladatot: újra meg újra meg kell bocsátanom, ha az élet úgy hozza. A megbocsátás folyamatához minden alkalommal szükségem van az Ő kegyelmére.

Talán a te életedben is vannak olyan események, amik fájnak, amiket nem tudsz megbocsátani. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a másik nyugodtam folytathatja sértő magatartását, nem azt jelenti, hogy semmiségnek tartunk valami súlyos vétséget. A megbocsátás azt jelenti, hogy Jézus példáját akarjuk követni, és a múlthoz kötő láncoktól megszabadultan élhetjük az életünket.

Ralph Waldo Emerson írja: „Ami mögöttünk van, és ami előttünk áll, semmi ahhoz képest, ami bennünk zajlik.” Ahogy seprűvel a kezemben beszélgettem Megváltómmal, Ő jelenvalóvá lett, és belehelyezkedett az adott szituációba. Lassacskán az egész történetet más szemszögből kezdtem látni.

Tegnap megtörtént az otthonomban, de megtörtént a szívemben is a nagytakarítás.

Uram, kérlek, segíts megbocsátani ma valakinek. Hozzád emelem szívemet. Nem tagadom le, hogy fáj, de meg akarok bocsátani. Nem vagyok elég ehhez a feladathoz, Te viszont igen, és én hálás vagyok Neked a segítségért. Nem azért bocsátok meg valakinek, mert kéri, vagy mert ez úgy szép. Azért akarok megbocsátani, mert hiszem, hogy te fel akarod szabadítani a szívemet, hogy szeretni tudhass bennem és általam. Jézus nevében, Ámen.

(Forrás: Encouragement for today, 2010.12.28.T. Suzanne Eller,  www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu)