A járvány és én - Olvasói gondolatok

Keresztyén emberként a kialakult helyzet akarva akaratlanul eszembe juttat bibliai

történeteket. Babiloni fogság, pusztai vándorlás, Noé ...

És azt, hogy Isten mindig változásra hív. Van, amiből többet akar, van, amiből kevesebbet.

Nagyon fontos, hogy többet mossunk kezet, több liszt legyen itthon, kevesebbet utazzunk,

kevesebbet menjünk emberek közé. De nem biztos, hogy Ő csak erre gondol. Hanem talán

arra is, hogy többet imádkozzunk, többet olvassuk a Bibliát, többet forduljunk oda a másikhoz

valódi, Tőle jövő szeretettel. Kevesebbet ítélkezzünk, kevesebbet haragudjunk, kevesebbet

morogjunk... Legyünk végre az Övéi, szeretett gyermekei, akiket Saját képmására teremtett,

akikben gyönyörködik ...

Nézzünk rá az életünkre. Mennyi külső változást látunk? És mennyi belsőt? A külsőbe bele

kell állnunk, nincs választásunk. Szakemberek, felelősök határozzák meg a mozdulatainkat,

munkánkat, szabadidőnket, napjainkat. Felelősséggel, hozzáértéssel. A belső a mi döntésünk.

A külsőhöz kapunk útmutatást, tájékoztatást. A belsőhöz is. Nem digitálisan. Nem anélkül,

hogy az, aki a tájékoztatást adja, ismerne minket személyesen vagy oly nagyon szeretne, hogy

egyszülött Fiát adta értünk. Csak meg kell hallanunk, hallgatnunk. El kell fogadnunk.

Nagyon sajnálnám, ha ez az időszak úgy érne véget, hogy hiábavaló volt az életemben:

Megtanultam ugyan digitálisan oktatni, kenyeret sütni, életben maradtam, de nem változott

semmi. Nem vitt közelebb Istenhez, hiábavaló volt. Külsőleg sok változás állt be, de belsőleg

maradt minden olyan, mint volt. Élettelen. Isten szólt, intett, változásra hívott, de csak a

szakemberek rendelkezéseire reagáltam, életem hatalmas, mindenható Szakemberének,

Gyógyítójának, Urának a rendelkezéseire nem.

Március 14-én születtek bennem ezek a magabiztos gondolatok.

Aztán lépésről lépésre, napról napra egyre rosszabbul éreztem magam. Pedagógus vagyok. És

20 éve bejárt talaj, megszokott, jól bevált eszközök, és a számomra a lényeg veszik el éppen a

hivatásomból.

Van helyette más, digitális csoda plattformok, teams meg classroom, messenger és discord,

időzáras tesztek… de hirtelen jött ez a helyzet és nem találom magam benne. És igazából nem

is akarom. Mert, ha megtalálom, az azt jelenti, hogy az már nem én vagyok …

Attól is félek, hogy úgy belejövünk, hogy így maradunk. Olyan szépen kialakítjuk a rendszert,

szemléletet, és megfogalmazzuk, begyakoroljuk, és azt látjuk, hogy "de jó is ez!"

Nagyon rossz érzés azt kívánnom, hogy ne sikerüljön jól mindez, de a lelkem mélyén azt

szeretném, hogy kiderülne, hogy ez egy kényszermegoldás, amit kibírtunk, de a régi, az

„összehúzom a szemöldököm, rá mosolygok, megsimogatom, összekacsintunk, nevetünk,

csak mi értjük mi a vicc ebben-abban”, az sokkal-sokkal többet ér minden módszernél,

szemléletnél, gyakorlatnál, digitális árnyékvilágnál...

Nem csak a hivatásomba állt be rengeteg változás. Egy csomó minden, amit terveztem, amin

gondolkoztam, amiről vitatkoztam, mind-mind jelentőségét vesztette, elmarad.

Hiába gondoltam át a fent nevezett történeteket, bizony Istent is keresem ebben a helyzetben,

nem csak magamat. Tudom, hogy Ő mindenhol ott van, nem olyan Főpapunk van, Aki ne

tudna megindulni a szenvedéseinken, hanem Aki velünk van mindenben, de igazából nem

értem Őt. Nem tudom, hogy ezzel jobbá szeretné tenni a világot, csak várjam ki a végét, vagy

elpusztítani, vagy megtisztítani? Bizonyára az én gondolataim nem az Ő gondolatai, valami

olyasmi van emögött, amit én fel sem tudok fogni. Csak bíznom kellene Benne, és nyugodtan

tenni a dolgom, de nehezen megy.

Az „Isten vigyáz ránk és megóv a bajtól és tulajdonképpen minden rendben van.”

gondolatokkal nem tudok mit kezdeni. Sem a világhálót elárasztó áhítatokkal, imádságokkal,

gondolatokkal, amiből ez az írás is egy a sok közül. Szeretném tudni, mi az akarata, hogy meg

tudjam cselekedni. Szeretném tudni, miben kell változnom, mi a helyes irány. És bizony

tartok tőle, hogy nem az, hogy digitalizálódjunk. Ez most egy megoldás a kialakult helyzetre.

De a baj gyökeréig nem jutottunk el. Szeretném tudni a baj okát, és nem csak a tüneteket

kezelni, hanem meggyógyulni. Szeretném, ha az egész világ látná a lehetőséget abban, hogy

most, ha jól csináljuk, meggyógyulhat a világ! És félek, nagyon félek, hogy nem ezt tesszük,

hanem épp az ellenkezőjét! Keresem ebben a vezetést. Istentől, emberektől, de nem találom.

Ellentmondásos, furcsa gondolatok, érzések kavalkádja ez. Amin csak az segíthet, ha

megállok és bevárom a lelkem. Jó, ha mindezt megfogalmazom, de aztán le kell halkítanom

saját magam, hogy meghallhassam Őt. Gyógyító kimondani, hogy félek, hogy elveszik a

világ(om), és én is elveszek. A plattformokon, csetablakokban, levelekben, az idegen istenek

között...Mert így juthatok el oda, hogy már tudok arra is tekinteni, ami megmaradt. És ez nem

kevés. Még elvehetetlen is akad közte. Így látom meg szépen lassan, hogy maradhatok, aki

voltam: Istenünk szeretett gyermeke, és bízhatok abban, hogy a többi majd ehhez mérten

kialakul. És így hallhatom meg egy kedves, lámpás ember gondolatát az éterből: „Több

kellene ahhoz, hogy elvesszen a mi világunk, az idegen istenek eddig is csak karcolták a

felszínt, mélyebbre ez után sem juthatnak, az Úrjézus áldozata erősebb mindeniknél.”

Rácz Kornélia

2020-03-27