Teljesen rendben van, ha nem vagy mindig rendben

Mosolyogva olvastam a Facebook oldalam egyik hozzászólását: „Azért imádkozom, hogy olyan bátor, Istenfélő asszonnyá válhassak, amilyen te is vagy.” 

A válaszom nem tudta igazán érzékeltetni azt az utat, melyet bejártam, míg rájöttem arra, hogy az igazi bátorság hol található, és miként formált át engem, egy félelemtől reszkető gyermeket és fiatal lányt ez az igazság. 

Legszívesebben leültem volna a hozzászóló mellé és meséltem volna neki az évekről, pillanatokról, melyek formáltak engem, de hol kezdhettem volna? A fényképek visszaadják igazán az életünk történetét? 

Nagyon fontos számomra az a fekete-fehér fénykép, mely szüleim kertjében készült édesapám öngyilkossága előtt. 

Ott van anyukám a képen, csillogó fekete haja lágyan omlik a vállára, kedvesen mosolyog, testvérem kezét fogva. És ott vagyok én, egy takarón ülve, a jóképű édesapám mögöttem térdel, én pedig hátradőlve támaszkodom hozzá. 

Gyors tekerés négy évet előre, és valami megváltozott a hatéves kori képemen. Állok a kék ruhámban, a nyári nap lágyan simogatja szeplős arcomat. Mosolygok, de észreveszem a fenntartást a mosolyomban, az egész testtartásomban. Már nem simulok bele a képbe, egy kicsit feszengek. 

Mert ha egy családban öngyilkosság történik, akkor minden megváltozik. 

És az a polaroid kép, amelyet azon az estén készítettek, amikor a pszichiátriai osztályra felvettek, - sápadtan, üres tekintettel nézek a fotón, mint akiben kialudtak a fények . Ez a kép elmondja a valódi élet történetemet? A sebeink visszatükrözik az utunkat? 

Életem ezen pontján bármilyen sérülést hatalmas fájdalomként éltem meg. Nem akartam már több sebet az életemben. 

Ott van például az az apró mélyedés a jobb térdemen. Négy éves koromban leestem a biciklimről. Milyen büszke voltam erre a sebemre! 

Vagy a bal karomon lévő kötelező oltás helye, melyet minden skót gyerek megkapott az iskolában. „Madárfészeknek” nevezték az oltást, mert kerek volt, öt apró tűponttal, melyek az apró madarakat szimbolizálták, akik kidugták a fejüket a fészekből, hogy megcsípjenek. Még most is emlékszem, ahogy sorban álltunk az osztálytársaimmal az orvosi szobában. Mindenki nevetve cseverészett, én pedig rettegve álltam közöttük. 

De a korábban említett képek és sebek nem mesélik el a fordulópontot az életemben. Nincs olyan kép amely meg tudná ragadni azt a pillanatot, amikor Krisztus sebei találkoztak az én sérüléseimmel. 

A kommentelőt elvinném a történetem elmesélésének ezen a pontján, egy apró gyülekezeti épületbe, Washingtonba. 1992-t írunk ekkor. Amikor az igehirdető az üzenete végéhez érkezett, mondott valamit, mely felkeltette az érdeklődésemet: 

Azt mondta, hogy tudja, hogy vannak közöttünk olyanok, akik érzelmileg halottnak érzik magukat. Felnéztem. Úgy éreztem, mintha hozzám szólt volna. Azt mondta, hogy nem lehet olyan mély a bennünk lévő űr, amelyet Jézus ne tudna orvosolni. Nem nekünk kell azért küzdenünk, hogy kikecmeregjünk a mélységből. Hívjuk segítségül Őt, és Ő meg fog szabadítani bennünket. 

Abban a pillanatban úgy éreztem, egyedül vagyok a teremben, előttem áll Jézus, átszegezett kezeit szélesre tárja előttem, hogy magához ölelhessen engem. 

Az ének szavai, melyet régen kedves nagymamám énekelt nekem, gyógyító hullámként mosták át bensőmet, ekkor értettem meg igazán a sorok mondanivalóját: 

Aki értem megnyíltál,

Rejts el, ó, örök kőszál!

Az a bűn s a drága vér,

Melyet ontál a bűnér',

Gyógyír légyen lelkemnek,

Bűntől s vádtól mentsen meg! 

Azon a reggelen, amikor kiléptem a gyülekezet ajtaján, tudtam, hogy nem helyre tettek engem, hanem egy sokkal csodásabb ajándékot kaptam: átéltem, hogy valaki odafigyelt rám, fontos vagyok számára, és a rengeteg sérülésem ellenére szeret engem. 

Semmi sem tudja oly hűen szemléltetni és valósággá tenni számunkra Isten szeretetét, mint Jézus sebei. Ezek a sebek mutatják be igazán Istent nekünk. 

Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: "Békesség néktek!" És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. (János 20:19-20) 

Mielőtt azonban ezt az örömöt megtapasztalták volna, megtapasztalták a szívfájdalmat és a kérdések sokasága vette őket körül. Minden értelmetlennek tűnt. 

János apostol jegyzi fel Jézus utolsó beszélgetéseit az elárultatása éjszakáján. Próbálta tanítványait felkészíteni az előttük álló eseményekre, de nem értették Őt. 

Ismerték a Mestert, de nem tudták elfogadni a Mester tervét. 

Énekelve hagyták el a felső szobát, és a Kidron patak völgye felé sétáltak. Ekkor kezdtek az események összezavarodni. 

Éltél már át hasonlót? Én mindenképpen: Minden rendben volt körülöttem, Isten szeretetét élveztem a családom gyűrűjében, és ekkor valami, amire nem számítottam, bekövetkezett. Én pedig azon gondolkodtam, hol van most Isten, nem látja, hogy mi történik körülöttem? 

Talán emberi kapcsolataid kuszálódnak össze, egészségügyi problémával szembesülsz, pénzügyi zűrzavarban találod magad, vagy a jövődre vonatkozó terveid dőlnek össze, bármi legyen is az, ilyenkor nem könnyű nem pánikba esni. 

Mindannyian tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy szembesülnünk kell nehézségekkel az életünkben, mégis, amikor bekövetkezik, időnként úgy érezzük, hogy az ellenség győzelmet aratott. És ez egy nagyon ijesztő érzés. A tanítványok is így érezhettek azon az éjszakán. 

Isten szeretete azonban arra késztet bennünket, hogy ne rejtegessük a sérüléseinket többé. Teljesen rendben van, ha időnként nem vagyunk rendben. 

De ahogy a feltámadt Krisztus kinyújtotta átszegezett kezeit, és megmutatta barátainak az oldala sebeit, melyek már nem a halál sebei voltak, hanem a győzelem jegyeiként ragyogtak, szemléltetve, hogy a halált legyőzte a Bárány vére. Krisztus még a mennyben is hordozza ezeket a sebeket, a megnyert csatájának győzelmi trófeáit. 

Az örök életben erről a földről csak Krisztus sebei maradnak meg, mert Krisztus úgy döntött, hogy örökké magán fogja viselni ezeket a sebhelyeket. Miért szégyelled hát a te sebeidet? 

Szerintem, Isten, az Atyánk, amikor Krisztus átszegezett kezére és lábára tekint, akkor Ő téged és engem lát ezekben a sebekben. 

Némely sebünk szabad szemmel jól látható, de némely mélyen bennünk van, melyeket a bennünket ért hatások, a döntéseink vagy a titkaink okoztak. 

Isten szeretete arra késztet bennünket, hogy hozzuk elő ezeket a sebeket. Nem kell már többé takargatnunk őket. Mert teljesen rendben van, ha nem vagyunk rendben. 

Megengeded, hogy Isten szeretete megnyugodjon a sebeiden? 

Kérd Őt, hogy segítsen neked, hogy ne úgy tekints rájuk, mint rejtegetni való sebekre, hanem életben maradásod dicső emlékeztetői legyenek számodra. 

Sebhelyeink azt bizonyítják, hogy Isten begyógyítja a sérüléseinket. 

(forrás: Sheila Wallsh, It’s Okay Not to Be Okay, http://annvoskamp.com/2018/10/when-you-need-to-know-its-okay-not-to-be-okay/, fotó : Pinterest.com)