Ha felgyűl a neheztelés

„Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. Ne adjatok teret a sátánnak.” Ef 4,26-27
 

Mosolyogva nyitottam ajtót: „Megjött a négy nagy pizza?”
A pizzás fiú elbizonytalanodott, amiből rögtön tudtam, hogy a hátsó udvaron játszó kamaszok csalódni fognak.„Hát…csak kettő van nálam. Lássuk a megrendelőlapot. Itt tényleg négy pizza szerepel. Húsz perc, és hozom a másik kettőt, rendben?” – ajánlotta. Átvettem a pizzákat, s megnyugtattam. „Semmi baj. Ezt szétosztom a gyerekek között, s mire végeznek, már itt lesz az utánpótlás.”

Bementem a konyhába, kezemben a két dobozzal. A férjem furcsállotta: „Azt hittem, négyet rendeltél.”
„Igen, csak a pizzás fiú eltévesztette. De mindjárt hozza a másik kettőt. Nem gond.”
Art kétkedve nézett rám: „Nem is kértél árengedményt vagy kuponokat?”
„Megsajnáltam a fiút. Tudnak még várni pár percet a gyerekek”- válaszoltam mosolyogva.
Art visszaemlékezett, hogyan viselkedtem reggeli „növekedésre alkalmat adó” csetepaténkban: 

„Velem is lehetnél ilyen elnéző.”

Óóó. Ez talált. Megnehezteltem valamiért, amit Art tett, és ezt kellő vehemenciával tudomására is hoztam reggel.Miért van az, hogy idegenekkel olyan könnyű kedvesnek lenni, s akiket szeretünk, azokkal meg kiabálunk? Azt hiszem, a felgyűlt neheztelés teszi.

Ezt a pizzás fiút most láttam életemben először. Érzelmeim semlegesek voltak vele szemben. Amikor hibázott, el tudtam nézni neki szó nélkül.Arttal viszont közös történelmünk van. Életünk nagy részét együtt töltjük. Ha hagyom, hogy az apró neheztelések felgyűljenek, egyre nő bennem a feszültség, az indulat. Aztán ha valami történik, már nem tudom elnézni, hanem robbanok.

A felgyűlt neheztelés ellenséges magatartásba csap át.

Életbevágó tehát, hogy ne gyűjtsem fel a nehezteléseket. Hányszor hallottam már: „Ne menjen le a nap a haragotok fölött…” (Ef 4,26). Tudom jól. De megvallom, néha nem törődöm vele. Gyűlik az indulat, mert fáradt vagyok szóba hozni. Vagy nem akarok foglalkozni vele. Vagy meggyőzöm magam, nem olyan nagy vétek, ha nehezteléssel a szívemben fekszem le aludni.

Igen ám, de ha tovább olvasom az efézusi levelet, megértem, miért nem hagyhatom figyelmen kívül az intést, miért kell azonnal foglalkoznom a nehezteléssel. Nem szabad hosszan tárolnom. Miért? Mert kemény figyelmeztetéssel folytatódik az ige: „… ne adjatok teret a sátánnak.”
Jaj!  A sátán csak alkalomra vár. Elképzelem, ahogy ott áll sziszegve: „Feküdj le dühösen… feküdj le dühösen… feküdj le dühösen, és adj teret nekem…” Lúdbőrözik a hátam tőle. Joggal.

Szeretem a férjemet. Szoktam neheztelni rá. De attól még szeretem. És nem akarok alkalmat adni az ördögnek, hogy az apró nehezteléseket ellenségességgé alakítsa.
Letettem az asztalra a dobozokat, és arcon csókoltam Artot. „Szeretlek, és sajnálom, hogy nem voltam elnézőbb hozzád.” Vigyorogva válaszolt: „Azért kérhettünk volna egy kis árengedményt.”
Mondom, szeretem!

Uram, én tényleg követni akarlak, és irgalommal teli életet szeretnék élni. Mégis néha annyira nehéz elnézőnek lenni azokhoz, akik legközelebb állnak hozzám. Segíts, kérlek. Nem akarok teret adni az ördögnek a házasságomban, a gyerekeimmel való kapcsolatomban, a barátságaimban. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.08.08.,forditás:eszmelkedesek.blogspot,fotó:pinterest.com
www.proverbs31.org