A hit, amely meghatja Istent

„A hűségeshez hűséges vagy, a feddhetetlen emberhez feddhetetlen vagy.” 2Sám 22,26

„Félsz?” kérdezte a lányom. Körmeit rágva nézett a kampókon csüngő nyergekre, majd a hegyre, s aztán rám, hogy lássa, hogyan állok az előttünk álló kalandhoz.

Tenyeremmel árnyékolva a szemem igyekeztem felnézni a csúcsra, már amennyi az ágak között látszott belőle. Pár perc múlva nyeregbe szíjazva ott fogunk csüngeni egy vékony huzalon. Látszott, hogy a lányom pontosan tudja, mi vár rá.

„Nem, nem félek”, feleltem őszintén. Bíztam a szíjakban, a kábelben, bíztam a személyzetben, akik több ezer emberrel elvégezték már ugyanezt a mutatványt. Különösebb indoklás nélkül, már természetemből adódóan is - nem szeretek fölöslegesen adrenalint termelni -, hittem, hogy villámgyorsan feljutunk a csúcsra.

Miközben soromra vártam, hogy befűzzenek a nyeregbe, meghallottam Isten suttogását: „Szeretném, ha mindig ezzel a hittel élnél – ezzel a hittel Bennem.” Ez a gondolat befészkelte magát a szívembe, s arra késztetett, hogy foglalkozzam vele. Első reakcióm valami védekezésféle volt. Néha erős a hitem. Hányszor beleugrottam különböző helyzetekbe, úgy hogy csak a Te gondviselésedben bízhattam? – kérdeztem vissza Istentől. Mielőtt példákat hoztam volna fel, a Szentlélek arra indított, hogy ássak mélyebbre. Megtettem.

Szívem legeslegőszintébb csücskében el kellett ismernem, hogy még azokban az esetekben is, amikkel elő akartam hozakodni, bíztam ugyan Istenben, de saját lehetőségeimben, stratégiámban is.

Bíztam Istenben, de bíztam saját lehetőségeimben is, fizikai erőmben vagy helyzetmegoldási képességemben. Mintha így szóltam volna: „Bízom Benned, de hadd csatoljam be én a szíjakat, és akasszam fel a horgot a kábelre”.

Tudtam, hogy Isten olyan hitről beszél, amihez nincsenek háttérintézkedések. Olyan hitre, amire felfigyel, amihez nem tartozik nyereg és kábel. Sem hozzáértő, tapasztalt személyzet. Csak Isten van. Megízleltem már azt a hitet, de nem elég gyakran.

Isten a hit magasabb fokára hív. Oda, ahol valóban hiszem, hogy Isten valóban tud és valóban akar gondot viselni rám. Ez egy szilárd hely. Bár életemet eddig is arra a hitre alapoztam, hogy Isten mindent képes megtenni, de valahogy túl merésznek tűnt hinni, hogy valóban meg is teszi értem.

Alázatosságnak álcázott kételkedés. És ez, kedveseim, elszomorítja Istent, s behatárolja működését az életemben.

A Szentírásban azt látjuk, hogy Istent meghatja követőinek hite. Nincs hely itt most arra, hogy felsoroljak csodákat, amiket Isten azok életében vitt végbe, akik igazán hittek Benne. És arra sincs hely, hogy olyan eseteket soroljak fel, amik azt példázzák, milyen hatása van a kételkedésnek.

Isten suttogása arra késztetett, hogy hitetlenségemet újra felajánljam neki, s igyekezzek valóban a hit emberévé válni. Szívem arra vágyik, hogy teljesen átadja magát Jézusnak, hogy a legkisebb kétely nélkül kövesse Őt. Ugyanazzal a hittel akarok Isten felé fordulni, amivel elrúgtam magam a 100 láb alatti mélységben lévő dzsungeltalaj felé, s csak a szárnyalás örömét éreztem. Igen, így akarok hinni Istenben. Mindig.

Uram, Te hűséges vagy, méltó a teljes hitre. Soha nem hazudsz, soha nem szeged meg az ígéretedet. Segíts, hogy teljes bizalommal kövesselek. Oszlasd el, kérlek, minden kételyemet. Jézus nevében, Ámen.

forrás: Glynnis Whitwer: Encouragement for today, 2011.06.14.www.proverbs31.org fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu fotó: pinterest.com