Az enyém, enyém, enyém!

„Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másét is.” Fil 2,4

Mágnesként vonzom a furcsa helyzeteket.
Komolyan.
Nemrég kint jártam a kutyáimmal a szabadban, hogy magamba szívjam a napfényt. Az előző hétvégét a havas Pennsylvaniában töltöttem, szükségem volt rá, hogy a csontjaim mélyéig átjárjon California melege. Nekünk, déli lányoknak, nem jön be a tavaszi hó.
De térjünk vissza a napsütésre és a kutyákra. Karácsonyra kaptunk egy Willow nevű kiskutyát. Másik két kutyánk, Champ és Chelsea nem tudnak mit kezdeni a másfél kilós kis jószággal. Bosszantja őket, annyi bizonyos. Minden téren.
Arra gondoltam, jót tenne a házunkbeli kutyakapcsolatoknak, ha egy kicsit a szabadban lennénk, s éreztetném velük a szeretetemet.
Leültem tehát a fűre, és végigszeretgettem mindegyiket.
Elborítottak nyálas csókjaikkal, bundájukkal, büdös kutyaleheletükkel. Vittem magammal egy labdát. Nagyon jól éreztük magunkat. Paradicsomi állapotok.
Legalábbis addig, míg Willow be nem kuporodott az ölembe. A lehető legbensőségesebb együttlétet jelentő, értékes helyre való igényével, gondolom, nem sejtette, milyen jelzést küld a többieknek. Champ hátán felborzolódott a szőr, és morogni kezdett. Abbahagyta a farkcsóválást. Már nem látszott boldognak.
„Ó Champ,” – próbáltam meggyőzni, „Willow még kölyök, ne bántsd.”
A morgás erősödött.
„Nem, Champ! Rendes kutya! Gyere ide. Téged is tudlak szeretgetni, míg Willow az ölemben van,” vakargattam a fületövét, hogy megnyugtassam.
Úgy tűnt, sikerült is újra boldoggá tennem, végignyalta az arcomat.
Újra a Paradicsomban.
Ám ekkor, derült égből villámcsapás, Champ mellém húzódott, Willow szemébe nézett, felemelte a lábát – és lepisilt.
Ez nem lehet igaz! Nem hittem, hogy ilyen lehetséges.
Miután magamhoz tértem a döbbenetből, és sikerült otthon átöltöznöm, nekiestem a Google-nak.
Legtöbb vélemény szerint Champ a területét jelölte ki. „Ez az ÉN mamám!”
Az erőteljesen kinyilvánított ENYÉM! megmutatta, milyen undorító tud lenni a csak önmagára koncentráló személyiség. Champ nem tudta élvezni mindazt, amit az együtt töltött idő adott neki, mert csak arra a kis területre koncentrált, ahol háttérbe szorult.
ÖNzés! ÉN! Az ENYÉM! ENYÉM! ENYÉM!
Évekkel ezelőtt Isten azzal, hogy látnom engedte - ténylegesen látnom - mindazt, amit kaptam Tőle, rávezetett, hogy felismerjem és megtagadjam az önzést. És hogy sose tekintsek úgy arra, amit kaptam, hogy az csak engem illet. Tudatosan szem előtt tartok két dolgot azóta:
1. Hálát adok Istennek, hogy rám bízta az ajándékot. Tudom, hogy az ajándék Tőle érkezik.
2. Elgondolkodom, hogyan tudnék a kapott ajándékkal áldást vinni valakinek az életébe? Megsokszorozódik az ajándék értéke, ha nem csak rólam szól.
Magától jön ez a hozzáálllás? Eleinte nem. Legalábbis nem egy ilyen - én vagyok az első-Enyém! Enyém-a többieket lepisiljük – világban.
De mi nem arra vagyunk hivatva, hogy a világ normái vagy az ösztöneink szerint éljünk.
Minket arra hívtak, hogy ezek fölé emelkedjünk. Legyünk mások. Legyünk különbözőek-különbek. Legyünk tiszták, szentek minden téren. „Mindaz, akit ez a reménység tölt el iránta, megszenteli magát, amint ő is szent” (1 Jn 3,3).
Milyen áldás ért, amit meg kéne osztanod?
Milyen áldás ért, amit meg kéne osztanom?
Hogyan tudnánk tisztán, világosan képviselni Krisztust mindennapi tevékenységeink közben azzal, hogy továbbajándékozzuk Őt mindenfelé, amerre járunk?
Jó elmélkedési témát adtak a bűzös ruháim, mialatt kibújtam belőlük.

Uram, hálát adok minden jó és tökéletes ajándékért, amit adtál nekem. Segíts, hogy másokat önmagam elé helyezzek, adj olyan szívet, amivel olyannak látom őket, amilyennek te látod. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2011.05.11. Lysa terKeurst ,www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)