Egy csoda kellős közepén lenni ritkán tűnik csodának

 „Mert a hitben járunk, nem látásban.”

2Korinthus 5,7 – RÚF

Amikor egy csoda kellős közepén vagyunk, az ritkán tűnik csodálatosnak.

Néha olyan, mint amikor Anna keservesen kiönti lelkét az Úr előtt, és válaszul még azzal is megvádolják, hogy részeg.

Olyan, mint Naámán, aki újra és újra megmerítkezik a Jordán zavaros vizében, és közben azon töpreng, miért kell a gyógyulásnak valami ennyire megalázó dologgal együtt járnia.

Olyan, mint az özvegy, akinek már csak egyetlen utolsó étkezésre való élelme maradt, mégis arra kérik, hogy előbb a prófétát etesse meg, miközben gyermeke éhes tekintetével találkozik.

Olyan, mint amikor minden fellelhető üres edényt összegyűjtesz, abban reménykedve, hogy az az egyetlen kis korsó olaj valahogyan mégis elegendő lesz.

Olyan, mint Ezékiás, aki a fal felé fordulva keservesen sír az Úr előtt, mert a diagnózis véglegesnek és megmásíthatatlannak tűnik.

Olyan, mint a vak ember, akinek sárral kenték be a szemét, és azt mondják neki, menjen el megmosakodni egy tóban, amelyet még látni sem képes.

Olyan, mint amikor megbontod egy ház tetejét, hogy leengedhesd a szobába a szerettedet, és közben azon tűnődsz, vajon ez a kétségbeesett próbálkozás változtat-e bármin is.

Olyan, mint amikor egy sír előtt állsz, a levegőben még ott lebeg a halál szaga, és képtelen vagy elképzelni, hogyan születhetne ebből bármi szép.

Néha egy csoda kellős közepén lenni minden, csak nem csodálatos.

Néha inkább olyan, mintha meghalnál.

Mintha darabokra törnél.

Mintha elveszítenél mindent, amiért olyan kétségbeesetten imádkoztál, hogy megmaradjon.

Talán éppen ezért olyan rettenetesen nehéz a várakozás.

A csodát keressük, miközben éppen azoknak a körülményeknek a közepén állunk, amelyek egy napon majd a bizonyságtételünkké válnak.

Szeretnénk látni, ahogy túlcsordul az olaj, de előbb szembe kell néznünk az üres edényekkel.

Szeretnénk látni, ahogy kettéválnak a vizek, de előbb ott kell állnunk remegve a parton.

Szeretnénk hallani, ahogy Lázár előjön a sírból, de előbb ott kell állnunk a lepecsételt sír előtt, és sírnunk kell.

Milyen könnyű a történet közepét összetéveszteni a végével!

Pedig a sír csendje nem jelentette azt, hogy a Megváltó nincs jelen.

Az edény üressége nem jelentette az olaj végét.

Anna könnyeinek keserűsége pedig nem jelentette az utolsó szót a méhe fölött.

Nem ígérhetem, hogy minden kétségbeesett imádság úgy kap választ, ahogyan mi elképzeltük. De azt elmondhatom, hogy az az Isten, aki a lehetetlennek tűnő helyzetekben munkálkodott, ma sem változott meg.

Ezért, ha ma csak a sarat látod, az üres edényt, a megválaszolatlan imádságot vagy a követ, amelyet még nem hengerítettek el, ne abból mérd le Isten hűségét, amit a szemeddel jelenleg látni tudsz.

Lehet, hogy éppen egy olyan fejezetben állsz, amely a történet végének tűnik, miközben a Szerző még mindig írja a történetet.

És néha éppen ott nyilvánul meg Isten dicsősége, ahol már úgy érezzük, minden reményünk szertefoszlott.

Hiszen egyszer volt egy sír egy kertben, amely minden jel szerint egy rettenetes, visszafordíthatatlan történet végét őrizte.

Aztán a harmadik reggelen a halálnak rá kellett döbbennie, hogy soha nem is az övé volt az utolsó szó.

A követ elhengerítették.

A sír üres volt.

A Megváltó pedig élt.

Egy befejezés csak akkor végleges, amikor Isten kimondja, hogy vége.

Mennyei Atyám!

Vannak időszakok, amikor nem látom, merre vezet az utam. Amikor csak az üres edényeket, a bezárult ajtókat és a megválaszolatlannak tűnő imádságokat látom. Amikor elfáradok a várakozásban, és nehéz elhinnem, hogy még formálódik a történetem.

Kérlek, segíts, hogy ne a jelenlegi körülményeim alapján ítéljem meg a Te hűségedet! Taníts akkor is bízni Benned, amikor még nem értem, mit teszel, és nem látom, hogyan fordulhatna jóra mindaz, amin keresztülmegyek.

Adj erőt a várakozás napjaira, békességet a bizonytalanságban, és reménységet akkor is, amikor úgy érzem, minden elveszett. Emlékeztess arra, hogy a csend nem jelenti a Te hiányodat, és az én történetem még nincs lezárva.

Segíts Rád bíznom azt is, amire nincs ráhatásom, és hittel megtennem azt a következő lépést, amelyet ma megmutatsz nekem.

Köszönöm, hogy Te a legsötétebb fejezetekben is jelen vagy, és a halál sem mondhatta ki az utolsó szót. A feltámadás reménysége emlékeztessen arra, hogy a Te hatalmad nagyobb annál, mint amit most képes vagyok meglátni.

Taníts Benned bízni akkor is, amikor még nem látom a csodát!

Jézus nevében kérem.

Ámen

- Forrás: Sarah Elaine Trent