Ez majd boldoggá tesz?

„A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, amazt is Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik.” Préd 7,14


Kisfiamnak, Bradnek, három éves kora körül volt egy időszaka, amikor az érzelmeimre hatva próbálta elérni, amit akart. Ha valamire nemet mondtam neki, így válaszolt: „De anyu, ettől olyan boldog lennék!” És rám ragyogtatta legelbűvölőbb mosolyát, még a szemhéját is megrebegtette a jobb hatás végett.
Tudta, mivel vehet le a lábamról! Kérései olyasmikre irányultak, mint ebéd előtti nyalókázás, a lefekvés elodázása, stb. S bár pillanatnyilag lehet, hogy boldoggá tették volna, tudtam, hogy ezek ártanak neki. A bölcs döntés részemről, ha kitartok az eredeti „nem” mellett, függetlenül a manipulációs eszközöktől, amiket bevet a meggyőzésemre.
Pedig hányszor de hányszor viselkedünk mi is így Istennel!
Letérdelek Elé, és felsorolok egy hosszú kívánságlistát azokról a dolgokról, amik szerintem jobbá tennék az életemet. Semmivel sincs több fogalmam arról, mi jó nekem, mint a gyermekemnek volt. Hogy mi tesz boldoggá, függ az épp átélt időszaktól, és többnyire a körülményeken alapul.
Bár általában azt hiszem, tudom, mi tenne boldoggá, lassacskán megtanulom, hogy bizony fogalmam sincs róla. Ezért látszik a legjobb döntésnek, ha bízom Istenben, és az ő akaratára hagyatkozom.
Hányszor előfordul, hogy nagyon vágyunk valamire, aztán ha elérjük, vagy megkapjuk, rájövünk, hogy nem lettünk boldogabbak tőle. Mennyire szerettük volna, hogy miénk legyen az a bizonyos ház, hogy együtt járjunk azzal a bizonyos fiúval, hogy elérjük a sikert valamiben, hogy ilyen meg ilyen gyermekünk legyen – de lássuk be, hogy mindezek csak ideig-óráig okoztak boldogságot, nem járt velük az a kiteljesedés, amire számítottunk, az a tartós kellemes állapot, amire vágytunk.
Lassacskán rájöttem, hogy amikor rajtakapom magam, amint éppen valami vágyam beteljesülését kérem – olykor gyermekien nyafogva - Istentől, gondolkozzam el, valóban boldoggá tenne, ha teljesülne a kérésem? Már tudom, hogy bármi az a „valami”, amire vágyom, nincs ereje hosszantartó boldogságot adni, azt a mély, tartós örömöt, amit csak Isten nyújthat.
Lehetnek boldog pillanataim, amik aztán hamar elillannak. Lassan-lassan megtanulom félresöpörni ezeket az időszakos vágyakat, és csak Istent keresem. Hogy így szóljak Hozzá: „Nézd, szerintem ez így lenne jó nekem. De bízom Benned, történjék úgy, ahogy Szerinted a legjobb nekem.”
Megtanultam, hogy a nevem látványa egy kinyomtatott könyvön, a szekrényemben lógó csodálatos ruha, amiben remekül nézek ki, a gyermekemet ért elismerés, a wellness hétvége, az, hogy a megfelelő helyen lakom, nem tesz olyan boldoggá, mint amilyenre számítottam. Hiába keresem a boldogságot a földi dolgokban, történésekben. Ha így teszek, állandó csalódásra számíthatok.
Ehelyett figyeljek inkább Istenre, keressem Őt, hagyjam, hogy meglepjen váratlan áldásaival, az útközben átnyújtott kis boldogságcsokrokkal.
Ez nem jelenti azt, hogy nem nézek vágyakozva egy új iPodra, nem tapad a szemem egy különleges laptopra, vagy egy „menő cuccra”, s nem jelenik meg a „jaj de boldog lennék, ha…” mondat tudatom képernyőjén. De igyekszem megtartóztatni magam, s gondolataimnak más irányt adni, ha felfedezem ezeket a kísértéseket.
Hogy valóban boldoggá tenne? Egy időre biztosan. De hosszú távon csak Isten adhatja azt az örömöt, azt a boldogságot, amire valóban vágyom. Ezt tanulom napról napra, percről percre.



Istenem, segíts, hogy vágyaim a Te perspektívád szerint alakuljanak. Segíts, hogy figyelmem fókuszpontja oda irányuljon, ahova kell: tartósan Rád, és nem a világ dolgaira, amikről azt hiszem, boldoggá tehetnek. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2010.06.24., Marybeth Whalen, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések