Elutasítás

„Bizony nem veti el az Úr az ő népét, és el nem hagyja az ő örökségét!” Zsolt 94:14

Néhány hónapja érkezett egy telefonhívás, amire már 15 éve vártam. Egy halvány fénysugár egy álom felé talán megnyíló ajtó alatt.
Tétován izgatott voltam. Mikor ilyen hosszú ideig vársz valamire, s aztán a megvalósulás közelébe érkezel, egyszerre érzel lelkesedést és rettegést. Hirtelen a lelked kimozdul a semleges zónából, és egy nagyon érzékeny állapotba kerül, ahol az elfogadással vagy az elutasítással kell találkoznia. És nagyon jól tudod, hogy mindkettő bekövetkezhet.
A telefonhívás után összeállítottam a pályázatomat, s átadtam magam az idő előtti ünneplésnek.
Aztán jött a várakozás.
Vártam és vártam.
Semmi.
Mint az ostoba kislány, aki megveszi a táncruhát, mielőtt még meghívták volna a bálba. Szégyenlősen megkérdeztem telefonon, megérkezett-e a jelentkezésem. Azt a választ kaptam, hogy igen, beérkezett, és ha még nem kaptam semmi visszajelzést, akkor az azt jelenti, hogy nem fogadták el.
Jaj!
Ilyenkor leülsz, becsukod a szemed, és eldöntöd, hagyod-e, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcodon, vagy visszapislogod őket a helyükre, és emelt fővel visszavonulsz.
Az elutasítás bűzlik.
Szó szerint büdös.
Büdös volt, amikor ötödikben Saxon Palmer nem engem választott korcsolyapartnerének. Büdös volt, amikor apa elhagyott minket. Büdös volt, mikor diákszerelmem aznap szakított velem, amikor azt hittem, eljegyezzük egymást. Büdös volt, amikor a kiadók éveken át visszadobták a könyveimet. És büdös volt, amikor csak ültem, és próbáltam feldolgozni ezt a mostani helyzetet.
Néha csak lépkedsz a büdösben, és nincs ragyogó szivárvány vagy arannyal telt edény túl a sarkon. A zene nem erősödik fel, a főhős nem kap fel maga elé a lovára, hogy elvágtassatok a naplementébe, s boldogan éljetek, amíg meg nem haltok.
Néha az van, ami van, és nincs tovább.
De Isten leányainak tarsolyában ott lapul egy csodálatos ígéret, ami akkor is mosolygásra késztet, ha közben a könnyek toporognak a szemünk sarkában. Ha nincs is szivárvány vagy aranyedény, vagy herceg a lovon, miénk a megváltás ígérete.
Minden halál után van valamilyen feltámadás. Nem a körülményeink feltámadása. Nem olyan feltámadás, amiben a dolgok helyreállnak úgy, ahogy mi szerettük volna. De lesz feltámadás. Jézus biztosított róla.
Nem apadhat el a remény az életünkből, ha tudjuk, hogy „nem kieszelt meséket követünk az Úr Jézus Krisztus hatalmáról és eljöveteléről”, hanem a Feltámadott valóságát éljük át (2 Péter 1:16). Ő a mi feltámadásunk.
Ő a mi reményünk.
Ő az, aki mindig emlékeztet rá, hogy az elutasítás az emberektől sohasem jelent elutasítást Isten részéről.
És Ő az, aki olyan történetet sző az életünkből, aminek értelme egyszer majd meg fog világosodni számunkra.

Uram, tudom, hogy te sokkal erősebben átélted az elutasítottság fájdalmát, mint ahogy én bármikor is. De míg az élet nagy egészében apróság ez a mostani elutasítottságom, nekem most hatalmasnak tűnik. Segítesz feldolgozni? Segítesz, hogy túl tudjak nézni rajta? Megengeded, hogy ez a törékeny lélek érezze ma a te elfogadásod és szereteted melegét? Kérlek, Uram. Jézus nevében. Ámen.

(Encouragement for today 2009. nov. 5., www.proverbs31.org, Lysa TerKeurst, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)