Nem maradok egyedül

„Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van.” 

Zsolt 16,8

Csak ültem a padlón, és sírtam. Nagyon el voltam keseredve.

- Ki fog ezentúl segíteni, Uram? – suttogtam.

Közeli barátnőm és asszisztensem az előbb jelentette be, hogy nem tud tovább a társam maradni a szolgálatban. Tőle független okokból már nem vállalhatja a közös munkánkat, úgy, ahogy eddig, többé már nem támaszkodhatom rá. Nem lesz már ott, hogy segítsen nekem. Nem lesz a szócsövem, imatámaszom, a „másik felem” a szolgálatban.

Olyan volt, mintha elveszítettem volna a jobb kezem.

Érezted már ezt? Hogy hirtelen magadra maradsz, és nincs, aki felemeljen?

De ebben a nehéz helyzetben Isten valamit meg akart nekem tanítani. Alig pár órával korábban arról beszéltem a csoportnak, hogy vannak olyan szakaszok az életünkben, amikor metszést igénylünk. A rózsabokrot hoztam fel hasonlatként, amit szintén meg kell metszeni. Csonkának látszik közvetlenül metszés után, de tavasszal csak úgy ontja a virágokat.

Most pedig már én magam voltam itt megmetszve: úgy éreztem, mintha a jobb kezem levágták volna rólam!

Istenem ez nem csak metszés, imádkoztam. Az egész jobb kezemet levágták. Kérlek, Uram, ne vedd el tőlem. Csak ő van most nekem. Kérlek, ne vágd le a jobb kezemet.

Nagyon vágytam Isten jelenlétére, vigasztalására, elővettem a Bibliát. A zsoltároknál nyitottam fel. Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt az unokatestvérem mondta, mennyi vigasztalást kapott a 16. zsoltártól, mikor elveszített valakit a családban. Elkezdtem hangosan olvasni, majd hirtelen megálltam a 8. versnél:

„Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van.”

Uram, imádkoztam, panaszkodom, hogy elveszítettem a jobb kezem, de hát Te vagy a jobbomon. Te vagy, aki segítesz nekem, tanácsot adsz, biztatsz és vigasztalsz. Te vagy az Egyetlen, aki nem hagy el.

Drága Istenem, nagyon sajnálom, hogy eddig ezt nem figyeltem erre. Sosem maradok egyedül, mert Te a jobbomon vagy.

Tovább olvastam a 16. zsoltárt, és az utolsó mondatnál már mosolyognom kellett:

„Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.”

A rettegés és aggódás órájában Isten nemcsak azt mutatta meg, hogy nem vagyok egyedül, de arra is meg akart tanítani, hogy soha nem is leszek. Akkor sem, ha otthagy a segítőtársam. Isten jobbján mindig megtapasztalhatom jelenléte örömét, gyönyörűségét. Örökké.

Rájöttem akkor, hogy senki nincs, akit inkább szeretnék magam mellett tudni.

Felálltam a padlóról, és kimentem a szobából a Bibliával a kezemben, felemelt fejjel, Istennel a jobbomon.

Nem maradtam egyedül ebben a munkában, gondoltam. És soha nem is fogok.

Uram, amikor úgy érzem, nincs segítségem, nincs, akitől bátorítást, támogatást kaphatnék, juttasd eszembe, hogy Te ott állsz a jobbomon. Te szilárd vagy, és szilárdságod megtart engem is. Sosem maradok egyedül. Jézus nevében, Ámen.

(forrás:Cindi McMenamin: My Right-Hand Man, Encouragement for today, 2014.08.05. www.proverbs31.org, fordítás: www.lelekerosito.hu fotó:pinterest.com )