El akarok menekülni

„Ha hűségesen megtartjátok ezeket a törvényeket, amelyeket szabtam nektek, szeretitek az Urat, a ti Isteneteket, az ő útjain jártok, és ragaszkodtok hozzá, akkor az Úr ezeket a népeket mind kiűzi előttetek, s nálatok nagyobb és hatalmasabb népeknek a birtokába léptek.” MTörv 11,22-23

Az egyik legrosszabb hangulat, amit átélhetünk, mikor úgy érezzük, beragadtunk valahova. Egy helyzetbe, amiből nincs kiút. Nézek öt perccel, öt órával, öt nappal előre, és azt látom, hogy végig ugyanazok a nehézségek fognak ismétlődni újra meg újra, vég nélkül.
Próbálom megbökni magam, felébreszteni azt az énemet, amelyik mindig a dolgok jó oldalát keresi – de ez az énem nincs jelen.
Hirtelen úgy érzem, ez már mindig így lesz.
Rémület tör rám.
Ez történt, mikor a két nagyobbik lányom még igen kicsi volt. Hope 16 hónapos sem volt, mikor Ashley megszületett. Hálás voltam ezért a két csodálatos ajándékért. Nagyon szerettem őket.
De megtapasztaltam az anyaságnak ezt a másik oldalát is, amiről senki sem szólt előre. Nem került elő a baba-mama tanfolyamon, az orvosi rendelőben, és nem említették az anyukák sem beszélgetés közben.
A boldogság rózsaszín ködébe betört a fekete rémület.
Az a kétségbeejtő érzés, hogy ennek sosem lesz vége, az élet ezentúl az álmatlan éjszakák, a bűzlő pelenkák, a követelőző babasírások végeérhetetlen láncolata lesz.
Örökre.
Egyik este kiszaladtam a boltba. Bekanyarodtam a parkolóba, ami az áruház melletti étterem előtt volt. Beláttam a kivilágított helyiségbe. Normális emberek ültek odabenn. Nevettek. Ettek. Beszélgettek. Csinosan voltak öltözve, a hajuk is rendezett volt.
Megnéztem magam a visszapillantó tükörben, és sírni kezdtem. Nekem már ez az életem. Örökre.
Egy pillanatra az az őrült gondolatom támadt, hogy elmenekülök. Valahova nagyon messzire.
Aztán törékeny szívemre lecsapott a bűntudat: Isten meg fog büntetni ezért a gondolatért, és elveszi egyik gyermekemet. Lesújt rám az önzésem miatt.
Addig sírtam, míg már alig kaptam levegőt.
Nemrég eszembe jutott ez a jelenet, mikor megint azt éreztem, hogy beleragadtam egy nehéz helyzetbe, ami elszomorított. Ott álltam megint a rémület szélén, hogy ez már ezentúl mindig így lesz.
De felötlött az az esti sírás a kocsiban. A pelenkák és álmatlanság örökké tartó napjai. Az az időszak jött, és elmúlt. Ez fog történni most is.
Ez az élet ritmusa. Harcok és győzelmek árapálya.
Behunytam a szemem, és így suttogtam magamban: „Istenem, itt vagy? Ölelj át. Lehelj erőt gyenge akaratomba. Segíts, kérlek.”
Rájöttem abban a pillanatban, hogy Isten nem akar mást tőlem, csak hogy mindig Őt akarjam. Szeressem. Ismerjem el.
A harcok közben. A győzelmek közben. „Istenem, utálom azt, amiben vagyok. De Téged szeretlek. És ez elég ahhoz, hogy rakjam egyik lábamat a másik után, amíg ezen az időszakon is túljutok.”
„Ha hűségesen megtartjátok ezeket a törvényeket, amelyeket szabtam nektek, szeretitek az Urat, a ti Isteneteket, az ő útjain jártok, és ragaszkodtok hozzá, akkor az Úr ezeket a népeket mind kiűzi előttetek, s nálatok nagyobb és hatalmasabb népeknek a birtokába léptek.” (MTörv 11,22-23)
Tetszik a „ragaszkodtok” szó jelentése. Hozzá kell ragadni az Úrhoz az Írás szerint. A rám törő sötét rémület lazítani akarja ezt a köteléket. Hogy Isten legyen az utolsó a gondolataimban, amikor botladozom és elesem. De ha behunyom a szemem, és szólítom: „Istenem”, meghallva nevét kiűzi belőlem az ellenséget, ami el akar foglalni.
És akkor felismerem, hogy ez is csak egy múló időszak. Nem tart örökké. A helyzet nem változik meg egyik napról a másikra, de az, ahogy én tekintek rá, meg tud változni. S ha az eszemmel fölébe kerülök, akkor a szívemet is el tudom szakítani tőle.

Uram, köszönöm, hogy szeretsz, és megértő vagy velem a leggyengébb pillanataimban is. Segíts, hogy mindig tudjam, legyen bár nagy vagy kicsi a gond, amivel küzdenem kell, Te minden helyzetnek Ura vagy. Jézus nevében, Ámen.

(Lysa TerKeurst: I Want to Run Away, Encouragement for today, 2012. 11.01., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)