„Ezek a hegek nem azt bizonyítják, hogy Isten elhagyott.”

 

Ezek a hegek nem azt bizonyítják, hogy Isten elhagyott.

Azt bizonyítják, hogy eljött értem.

Emlékeztetnek azokra a mély gödrökre, amelyekből már nem láttam a kiutat.

Olyan helyekre, amelyeknek a tetejét a saját erőmből nem érhettem el.

Helyekre, ahol addig vájtam a falakat, míg el nem fáradt a kezem, addig imádkoztam, míg elfogytak a szavaim, és végül megértettem: vannak gödrök, amelyekből egyszerűen nem tudunk magunk kimászni.

Voltak gödrök, amelyekből nem volt elég erőm kijutni.

Gyász, amin nem tudtam pusztán gondolkodással túljutni.

Éjszakák, amelyekből nem tudtam magamat biztatva kivezetni.

Küzdelmek, amelyeket nem tudtam pusztán azzal megnyerni, hogy még jobban próbálkoztam.

Voltak pillanatok, amikor már maga a túlélés is csodának tűnt.

És valahogy mégis…

itt vagyok.

Nem érintetlenül.

Nem hegek nélkül.

Nem változatlanul.

De itt vagyok.

És talán éppen ezért vannak a hegek.

Talán soha nem az volt a céljuk, hogy szégyelljem miattuk, amin keresztülmentem.

Talán apró oltárok, amelyek a testembe és az emlékeimbe íródtak, és halkan ezt suttogják:

„Isten itt volt.”

Itt talált rám.

Itt tartott egyben, amikor darabokra hullottam.

Itt hallotta meg azokat az imákat, amelyek inkább zokogásnak hangzottak, mint összefüggő mondatoknak.

Itt ült mellettem, amikor mindenki más hazament.

Itt nyúlt lejjebb, mélyebbre, mint ahová valaha gondoltam volna, hogy elérhet a keze.

Itt emlékeztette a sötétséget arra, hogy ez a gödör nem tarthat meg engem.

Régen a sebeimre néztem, és a fájdalomra emlékeztem.

Ma rájuk nézek, és a szabadításra emlékezem.

Mert a heg azt jelenti, hogy a vérzés elállt.

A heg azt jelenti, hogy a seb begyógyult.

A heg azt jelenti, hogy valami megpróbált elpusztítani – de nem az övé lett az utolsó szó.

És kedvesem, lehet, hogy te még mindig a gödörben vagy.

Lehet, hogy úgy olvasod ezeket a sorokat, hogy még mindig föld van a körmöd alatt, mert kétségbeesetten próbálsz kimászni.

Lehet, hogy belefáradtál abba, hogy elég erős próbálj lenni.

De nem kell elég erősnek lenned ahhoz, hogy minden gödörből egyedül kimássz.

Van egy Pásztor, aki ma is otthagyja a kilencvenkilencet az egyért.

Van egy Atya, aki ma is meghallja gyermekeinek kiáltását a lehetetlennek tűnő helyekről.

Van egy Isten, akinek nem lett rövidebb a karja.

És nincs olyan mély és sötét hely, ahol ne találna rád a keze.

Lehet, hogy a gödör mélyebb, mint ameddig a te erőd elér.

De nem mélyebb annál, ameddig az Ő keze elér.

Egy napon talán végigsimítasz majd azokon a helyeken, amelyek most még fájnak, és rájössz, hogy már nem úgy fájnak, mint egykor.

Emlékezni fogsz arra az éjszakára, amelyről azt hitted, soha nem ér véget.

A veszteségre, amelyről azt gondoltad, nem fogod túlélni.

Az árulásra, amely majdnem végleg összetört benned valamit.

Arra az időszakra, amikor azon tűnődtél, vajon érzed-e még valaha, hogy igazán élsz.

És akkor majd azt suttogod:

„Ő hozott ki.”

Nem azért, mert ügyesen kimásztam.

Nem azért, mert soha nem törtem össze.

Nem azért, mert nem féltem.

Nem azért, mert mindig tökéletesen hittem.

Hanem azért, mert amikor én már nem értem el Őt,

Ő elért engem.

Ezért nem fogom megvetni minden sebhelyemet.

Némelyik emlékkő.

Némelyik egy-egy Ebenezer.

Annak a bizonyítéka, hogy a vizek valóban megáradtak, a tűz valóban forró volt, az éjszaka valóban sötét volt – és az én Istenem mégis hűséges maradt.

Ezek a hegek történetet mesélnek.

Nem csupán arról, ami megsebesített,

hanem Arról, aki nem hagyott sebzetten.

Nem csupán a gödörről,

hanem a Kézről, amely lenyúlt értem.

Nem csupán a sötétségről,

hanem az Istenről, aki belépett abba a sötétségbe, és hazavitte gyermekét.

És ha egy-egy nehéz időszakból már csak egy heg maradt,

akkor hadd hirdessen az a heg.

Hadd tegyen bizonyságot.

Hadd emlékeztessen, amikor újra eljön egy sötét éjszaka:

Voltam már gödörben.

Sírtam már addig, amíg elfogytak a szavaim.

Álltam már lehetetlennek tűnő dolgok előtt.

És valahányszor elértem saját erőm határát,

felfedeztem, hogy még nem értem el Isten határát.

A heg megmarad.

De Ő is megmarad.

És ha egyszer már kihozott,

akkor tudom, kinek a kezét keressem újra a sötétségben.

Forrás: Sarah Elaine Trent