„Azt hiszem, egy nap majd visszatekintünk erre az életre, és rájövünk, hogy ez volt az egyetlen hely, ahol a vihar közepén imádhattuk Istent.”

 „Azt hiszem, egy nap majd visszatekintünk erre az életre, és rájövünk, hogy ez volt az egyetlen hely, ahol a vihar közepén imádhattuk Istent.”

Nemrég hallottam valakitől ezt a gondolatot, és azóta sem tudok szabadulni tőle.

Mert egy napon nem lesznek többé viharok.

Nem lesznek többé rákdiagnózisok. Nem lesznek temetések. Nem lesznek pánikrohamok. Nem lesznek széthulló kapcsolatok. Nem lesz többé várakozás egy telefonhívásra. Nem lesznek álmatlan éjszakák, amikor hajnali kettőkor azon töprengünk, vajon hogyan fog mindez végződni.

Nem lesz többé kérdés, hogy hol van Isten.

Vele leszünk. Látni fogjuk Őt.

A hitnek nem kell majd a sötétségbe nyúlnia, és bíznia abban, hogy Valaki ott van. Nem kell majd emlékeztetnünk magunkat arra, mi az igaz, amikor minden körülöttünk ennek az ellenkezőjét látszik bizonyítani.

Tudni fogjuk.

De itt, ezen a földön nem mindig tudjuk.

Itt néha úgy imádjuk Istent, hogy közben megszakad a szívünk. Néha azt mondjuk: „Istenem, bízom Benned”, miközben minden érzésünk azt kiáltja bennünk, hogy ne bízzunk.

Néha keressük Őt a viharban, mert ha őszinték vagyunk, akkor olykor hihetetlenül nehéz megtalálnunk Őt.

És én nem gondolom, hogy ez azt jelenti, hogy a hitünk kudarcot vallott.

Azt hiszem, van valami szent abban, amikor éppen ott választjuk Őt.

Senki sem akar vihart.

Nem gondolom, hogy romantizálnunk kellene a szenvedést, vagy úgy kellene tennünk, mintha hálásak lennénk azokért a dolgokért, amelyek összetörték a szívünket.

De talán van valami, amit éppen ezekben a helyzetekben kaphatunk meg, amit később már soha többé nem tapasztalhatunk meg ugyanígy.

Mert egy napon félelem nélkül fogom imádni Istent.

De ma úgy imádhatom Őt, hogy közben félek.

Egy napon bánat nélkül fogom imádni.

Ma pedig könnyes szemmel imádhatom Őt.

Egy napon a hit látássá lesz.

Ma pedig úgy hihetek, hogy még nem látok.

És talán éppen ezért olyan különlegesen értékes ez a fajta imádat – mert valamibe kerül nekünk.

A Zsidókhoz írt levél „a dicséret áldozatának” nevezi.

Néha az imádat valóban áldozat.

Néha akkor is azt mondjuk, hogy Isten jó, amikor nem értjük, mit tesz.

Akkor is az Ő jellemébe vetjük a bizalmunkat, amikor nem látjuk, mit készít.

Felé nyúlunk, miközben egy részünk még mindig vissza akar húzódni.

Péter valami olyat írt, ami különösen gyönyörű számomra, amikor erre gondolok:

„Őt, noha nem láttátok, szeretitek.” – 1Péter 1:8

Ez vagyunk mi.

Nem láttuk Őt.

És mégis szeretjük.

Olyan Valakihez imádkozunk, akire a szemünk még soha nem tekintett.

Olyan ígéretekben bízunk, amelyeknek még nem láttuk teljes beteljesedését.

Hisszük, hogy minden dolgot újjátesz, miközben egy olyan világban élünk, ahol még mindig fájdalmasan sok minden összetört.

Hiszünk, mielőtt látnánk.

De egy napon látni fogunk.

Egy napon már nem kell Jézust keresnünk a viharban, mert nem lesz többé vihar.

Nem kell majd a sötétségben belé kapaszkodnunk, mert nem marad többé sötétség.

Ezért nem, nem akarom azt kívánni, hogy bárcsak megtörténnének a nehéz dolgok.

Nem akarom úgy tenni, mintha a viharok nem fájnának.

De amíg itt vagyok, nem szeretném elszalasztani azt sem, ami éppen ezekben a viharokban válik lehetővé.

Szeretném megtapasztalni, milyen úgy imádni Istent, hogy nem látom Őt.

Bízni Benne akkor is, amikor nem értem.

Felé nyúlni akkor is, amikor a szívem összetört.

Azt mondani róla, hogy jó, még mielőtt tudnám, hogyan végződik a történet.

Szeretni Őt még azelőtt, hogy valaha is meglátnám az arcát.

Mert az örökkévalóság egészében lesz lehetőségem arra, hogy a világosságban imádjam Istent.

De csak ebben az életben van lehetőségem arra, hogy a viharban imádjam Őt.

Kelli Bachara