Talán csak elfelejtettünk figyelni

 A minap kiültem a kertünkben álló fa alatti hintára. Már nagyon régen nem ültem ott. Ahogy felnéztem az ágak közé, valami egészen váratlan történt.

Hirtelen visszakerültem abba az időszakba, amikor még friss volt a hitem.

Régen órákon át tudtam a fák alatt üldögélni. Felnéztem az ágakra, és azon gondolkodtam, hogyan nő ki minden apró gally egy nagyobb ágból, minden ág a törzsből, és mindezek alatt ott húzódik a földben egy egész, láthatatlan gyökérhálózat, amely csendben tartja össze az egészet.

Képes voltam egyetlen fán gondolkodni egy órán keresztül, és valahogy mindig Istennél kötöttem ki.

Minden Őrá mutatott.

A világ azért tűnt olyan elevennek, mert egyszer csak tudatossá vált bennem, hogy ott van mögötte a Teremtő.

Emlékszem, hogy mennyei dolgokról szóló könyveket olvastam, egyszerűen azért, mert nem tudtam nem az örökkévalóságra gondolni. Minden hétköznapi napban volt valami titokzatos, mert tudtam, hogy Isten bármire képes. Mindenütt az Ő kezét kerestem. Számítottam rá, hogy meglep valamivel.

Minden nap kalandnak tűnt, mert hittem, hogy egy olyan Istennel járom az utamat, aki folyamatosan munkálkodik – akkor is, ha még nem látom, hogyan.

Ahogy ezen a héten ott ültem a fa alatt, rájöttem valamire.

Nem feltétlenül az hiányzik, aki akkor voltam, amikor még friss volt a hitem. Sok szempontból azóta sokkal mélyebbé és letisztultabbá vált a hitem. Olyan szenvedéseken mentem keresztül, amelyeket akkor még elképzelni sem tudtam. Megtapasztaltam Isten hűségét olyan módokon, amelyeket a fiatalabb énem még nem ismerhetett.

A gyökereim mélyebbre nőttek.

Ami hiányzik, az az, hogy milyen könnyű volt akkor észrevennem Őt.

Valahol útközben lassan megváltozott a figyelmem iránya.

Az életem gyönyörűen megtelt. Feleség lettem, aztán édesanya, majd négy gyermek édesanyja. A napjaimat megtöltötték az étkezések, a sportesemények, a mosás, a munkám, az írás, az esti lefektetések és mindazok a szent felelősségek, amelyeket ez az életszakasz magával hoz.

Ezek közül egyik sem távolított el Istentől. Éppen ellenkezőleg: ezek is annak az életnek a részei, amelyet Ő kegyelmesen rám bízott.

De azt hiszem, közben megtanítottak valamire.

Arra, hogy mire figyeljek.

Annyira arra összpontosítottam, hogy gondoskodjak mindarról, ami közvetlenül előttem volt, hogy lassan abbahagytam a tekintetem felemelését.

A napjaim egyre kevésbé szóltak arról, hogy vajon mit készül Isten tenni, és egyre inkább arról, hogy mindenki időben odaérjen, ahová mennie kell.

Elkezdtem szorosan kapaszkodni a napirendekbe és a tervekbe, mert ebben az életszakaszban erre sokszor szükség van. Már nincs annyi hely a hosszú, fa alatti délutánokra vagy a spontán kalandokra, mint régen.

Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy talán elveszítettem valamit.

De ahogy ott ültem a fa alatt, rájöttem, hogy nem.

Mert szinte azonnal éreztem.

A rácsodálkozást.

Még mindig ott volt.

Nem tűnt el az évek során. Egyszerűen csak eltemette a zaj.

Néhány csendes perc elég volt hozzá. Hogy a telefonom helyett felnézzek. Hogy ne rohanjak, hanem észrevegyek.

És éreztem, ahogy az a régi, ismerős ámulat lassan újra felébred bennem.

Talán azért, mert a rácsodálkozást soha nem is én hoztam létre.

Mindig is annak volt a válasza, hogy észrevettem Istent.

Lehet, hogy soha többé nem lesz annyi szabad időm, mint egykor.

Ennek az életszakasznak nem is kell olyannak lennie, mint annak a régi időszaknak. És nem hiszem, hogy Isten arra hívna, hogy visszafelé menjek.

Talán egyszerűen arra hív, hogy újra figyeljek.

Hogy észrevegyem Őt a fociedzések, a mosogatás és a beszélgetések közepette.

Hogy felismerjem a kezének apró jeleit a hétköznapi pillanatokban.

Hogy emlékezzek rá: a teremtett világ még mindig az Ő dicsőségét hirdeti, a menny valóságos, és Isten még mindig közelebb van, mint ahogy azt gyakran gondolom.

Talán a rácsodálkozáshoz nincs szükség órákra a fa alatt.

Talán egyszerűen csak azzal kezdődik, hogy figyelni kezdünk.

Mi van, ha Isten nem lett nehezebben megtalálható?

Mi van, ha egyszerűen csak mi felejtettünk el keresni?

~ Kelli Bachara