Túl sok vihart éltél már túl ahhoz, hogy az esőcseppektől megijedj

 Tudom, hogy az eső még mindig esik.

Tudom, hogy vannak napok, amikor olyan gyorsan gyülekeznek a felhők, hogy a szíved már egy újabb hurrikánra készül, még mielőtt az első esőcsepp földet érne.

Annyi eltemetett imádságod volt már, mégis újra és újra láttad, ahogyan Isten reményt támasztott fel éppen abból a földből, ahol azt hitted, hogy minden meghalt.

Annyi sötét éjszakát átvészeltél már, és mégis minden alkalommal felvirradt a reggel.

Sírtál addig, míg a párnád több könnyet már nem tudott magába fogadni – aztán ráébredtél, hogy Isten minden egyes könnycseppedet számon tartotta. Egyetlen pillanatra sem fordította el rólad a tekintetét.

Túl sok völgyön mentél már keresztül ahhoz, hogy azt hidd, ez az árnyék jelenti történeted végét.

Túl sok vihart túléltél már ahhoz, hogy néhány esőcsepp összetörjön.

Ez nem a valóság tagadása.

Ez az emlékezés.

Emlékezz arra az Istenre, aki akkor is hordozott, amikor már önmagadat sem tudtad.

Emlékezz azokra az éjszakákra, amikor csak ennyit tudtál suttogni:

„Nem hiszem, hogy ezt túl fogom élni…”

És mégis…

Itt vagy.

Nem azért, mert erősebb voltál a viharnál.

Hanem azért, mert Ő erősebb volt.

Annyiszor volt már, hogy a hullámok magasabbra csaptak, mint a kis csónakod.

Hogy a szél hangosabban üvöltött, mint amilyen hangosan a hited szólt.

Hogy minden földi hang azt kiáltotta:

„Ennyi volt. Vége.”

És akkor…

A lehetetlenen keresztül…

A tomboló tengeren át…

A saját könnyeidből fakadt vizeken keresztül…

Ő eljött.

Nem pánikba esve.

Nem sietve.

Nem félve.

Úgy jött, hogy azon járt, ami téged éppen el akart nyelni.

Ami téged rettegéssel töltött el, az már az Ő lábai alatt volt.

A tenger, amely meg akart győzni arról, hogy el fogsz merülni, már az Ő útjává lett.

Hát nem tette ezt meg korábban is?

Hányszor lépett már bele a te lehetetlen helyzeteid közepébe?

Hányszor érkezett meg akkor, amikor már mindenki más feladta?

Hányszor nyitott utat ott, ahol még száraz föld sem volt, amin járni lehetett volna?

Már átkelt bánatod óceánjain.

Már békességet szólt a káoszodba.

Már megfogta reszkető kezeidet.

Már összegyűjtötte összetört szíved darabjait.

Miért pont ma felejtené el a nevedet?

Miért pont ez a vihar érné váratlanul a Mindenhatót?

Miért hagyna el éppen ebben a völgyben az a Jó Pásztor, aki eddig minden egyes völgyön átvezetett?

Nem.

Aki soha nem vallott kudarcot, az most sem kezd el kudarcot vallani.

Az ellenség azt szeretné, ha minden sötét felhő elhitetné veled, hogy Isten hűsége végre elérte a határait.

De az irgalomnak nincs határa.

A kegyelemnek nincs lejárati ideje.

Az örökkévaló karok nem fáradtak el.

A Jó Pásztor ma is tudja, merre tévedt minden megriadt báránya.

A Megváltó ma is átkel a lehetetlen tengereken.

Lehet, hogy még nem csendesítette le a vihart, mert éppen a vihar közepén akarja megmutatni neked Önmagát.

Lehet, hogy a hullámok nem az Ő távollétének bizonyítékai.

Lehet, hogy éppen azok a színpad, amelyen újra felismered Őt.

Egyszer majd visszanézel erre a fejezetre – ahogyan már annyi másikra is visszanéztél –, és hálás könnyek között ezt suttogod:

„Ott volt… megint.”

Megint hordozott.

Megint megtartott.

Megint utat készített.

Megint nem engedte, hogy elsüllyedjek.

Megint bebizonyította, hogy az Ő ígéretei erősebbek, mint az én félelmeim.

Megint hűséges volt.

Hadd essen hát az eső, ha esnie kell.

Te már tudsz valamit, amit a vihar nem.

A történeted Istennel régebbre nyúlik vissza, mint a történeted a félelemmel.

Az Ő hűsége minden próbát túlélt.

Az Ő jósága minden csalódást felülmúlt.

Az Ő jelenléte minden búcsú után is veled maradt.

És ugyanaz a Megváltó, aki már annyiszor átkelt minden tengeren, amelyet a könnyeid alkottak…

most is úton van feléd.

Ne téveszd össze a mennydörgés hangját Isten csendjével.

Néha éppen a leghangosabb viharok szolgálnak háttérként ahhoz, hogy a legvilágosabban meglásd az Ő jelenlétét.

Bátorodj fel!

A tenger soha nem volt nagyobb a Teremtőjénél.

A hullámok soha nem emelkedtek az Ő trónja fölé.

És az az Isten, aki idáig elhozott téged, nem azért tette, hogy félúton magadra hagyjon.

Forrás: Sarah Trent