Lelassulni az önátadás által
„De én bízom benned, Uram, vallom: Te vagy Istenem! Kezedben van sorsom,....” Zsoltárok 31:15
Óvatosan helyeztem fel az utolsó műanyag poharat a piramis tetejére — épp abban a pillanatban, amikor megszólalt a fülsiketítő duda, jelezve, hogy letelt az egy perc. Ahogy elvettem a kezem, észrevettem: sietségemben féloldalasan tettem le a poharat. Elszorult szívvel néztem végig, ahogy a pohárpiramis összedőlt — vele együtt pedig a győzelem reménye is szertefoszlott a „Nyerj egy perc alatt!” játékban.
Mostanában ezek a gyors, egyperces kihívások óriási népszerűségnek örvendenek nálunk otthon. Három versengő fiam és a kislányunk – aki rajong a felfordulásért – nap mint nap újabb köröket kérnek. Akár poharakat tornyozunk, labdát egyensúlyozunk vagy ügyességi trükköket próbálunk, mindegyik játéknak ugyanaz az alapja: csak egy perced van.
Sokkal mélyebb értelemben azonban Isten mindannyiunknak megszabta az idejét itt a földön. A 139. zsoltár 16. verse így fogalmaz:
„Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt belőlük.”
Nem tudunk akár egy másodpercet sem hozzátenni az életünkhöz — mégis sokszor úgy éljük a napjainkat, mintha minden rajtunk múlna. Rohanunk, szervezünk, irányítunk, próbálunk mindent kézben tartani, hogy többet érjünk el, vagy jobbak legyünk.
Isten azonban finoman emlékeztetett rá: a sietség és a kontrollvágy ugyanannak az éremnek a két oldala. Mindkettő azt jelzi, hogy nem igazán bízunk Isten uralmában, hanem inkább a saját akaratunkat tesszük első helyre — mintha a mi tervünk fontosabb lenne, mint Isten örök terve.
De hogyan tanulhatjuk meg igazán értékelni azt az időt, amit kaptunk, és hogyan adhatjuk át terveinket Isten céljainak?
Úgy, hogy újra és újra elhisszük: Isten az, akinek mondja magát — és nyugalmat találunk az Ő kezében.
Dávid tudta, mit jelent várni Istenre, elengedni az irányítást, és bízni abban, hogy Isten terve nagyobb és jobb. Pásztorból lett király, és életében újra meg újra megtapasztalta Isten hűségét. A 31. zsoltárban így kiált:
„De én bízom benned, Uram, vallom: Te vagy Istenem! Kezedben van sorsom,....”
Amikor rám tör az érzés, hogy mindent kézben kell tartanom, ehhez az igéhez fordulok. Emlékeztet rá, hogy Isten a gondviselőm, a védelmezőm, a megtartóm. Ő nem arra hív, hogy vég nélkül rohanjak, mindent túltervezzek vagy a pihenést feláldozzam a hasznosságért. Ő arra hív, hogy bízzam rá a napjaimat. Ebben az elengedésben béke van. És szabadság.
Ez a gyakorlatban például így nézhet ki:
-
Mielőtt görgetni kezdenél a telefonodon, állíts be egy időzítőt, és imádkozz pár percet.
-
Mondj nemet egy programra ezen a héten, és tartsd szabadon azt az időt.
-
Szánj egy órát arra, hogy ne te tervezd meg — csak legyél nyitott arra, amit Isten készít számodra.
Te is igyekszel teljes szívvel bízni az Úrban? Kész vagy letenni az irányítás utáni vágyadat? Tapasztaltad már azt a békét és szabadságot, amit csak Isten tud adni, ha Rá bízod magad?
Ő irgalmas, és a te időd is az Ő szerető kezében van.
Mennyei Atyám, Te vagy a gondviselőm és megtartóm. Köszönöm, hogy a napjaim a Te kezedben vannak. Segíts, hogy jobban bízzam Benned! Lassítsd le a lépteimet, nyisd meg a szemem, és adj nekem pihenést Tebenned. Jézus nevében, Ámen.
.jpg)
Forrás:
by Samantha Decker
COMPEL Pro Member
Slowing Down Through Surrender
April 1, 2025
Megjegyzések
Megjegyzés küldése