Egyre több kegyelem… - Egy autista gyermeket nevelő édesanya gondolatai

2020 januárjában, amikor a világ többi része szó szerint szétesőben volt, a mi családunk is nehéz, megpróbáló időszakot élt át. A kétéves gyermekünknek kevesebb mint öt spontán szava volt, és többnyire szóról szóra, lassan és tétovázva ismételgetette azokat. Úgy éreztük, lehetetlen tudni, hogy mit hogyan értett meg. Mintha képtelenség lett volna bepillantani az ő bonyolult, ragyogó elméjébe. Aztán kezdődött a több száz órányi megbeszélés, dokumentumok, értékelések, hatósági űrlapok, orvosi rendelések, terápiák, várólisták... Valamint a kétségbeesett éjszakai konzultációk „Dr. Google-lal”.

Bármilyen nehéz is beismerni, a szívem mélyén Istennel alkudoztam. „Igen, van egy kis beszédkésése, de majd felzárkózik. Az élet még visszatérhet a normális kerékvágásba.” Idővel egyre több megkésett és rendellenes fejlődés vált világossá, de még mindig azon kaptam magam, hogy így érveltem magamban. „Oké, nos, sok fiú küzd ezzel-azzal. Miután megkapja a logopédiai/foglalkozási/fizikai fejlesztést, majd felzárkózik. Az élet még visszatérhet a normális kerékvágásba.” A „beszédfejlődési elmaradások” kutatásából végül a „ általános fejlődési elmaradások” kutatása lett, míg végül, egyszer csak tudtam, hogy Isten azt kéri tőlem, hogy egyszerűen engedjem el. Tudtam, hogy másképp nem tudjuk megmagyarázni a fejlődési ingadozásait és furcsaságait, és könnyes szemmel elkezdtem beírni a keresőbe az „autizmus spektrumzavar” szót.

A végtelennek tűnő hónapokon keresztül, a túl sok papírmunka, a túl sok találkozó, a túl sok szomorúság és a túl sok akadály mellett, egy kétéves gyermekkel és egy csecsemővel a csípőmön, mégis megtapasztaltuk a Kegyelmet. Több száz nyomtatvány között, a hintázás közben és krétás  aszfalt rajzolás során, minden új sarkon és fejlődési mérföldkőnél, a Kegyelem egyre inkább ténylegesen növekedett és bővelkedett.

Azóta több mint két teljes év telt el, és Isten továbbra is kegyelmes maradt. A fiunk most négyéves, és óriási fejlődésen ment keresztül. A terápiás csapatunk segítségével folyamatosan felülmúlta a vele kapcsolatos elvárásaimat. Azt mondani, hogy büszke vagyok rá, egyszerűen nem lenne elég. Ennek ellenére Isten az Ő szeretetében nem szüntette meg a családunk fogyatékossággal kapcsolatos küzdelmeit, hanem helyette valami felmérhetetlenül jobbat adott nekünk.

Szívem legőszintébb, legbeldugodtabb és leginkább érzékeny részeiben azt kell mondanom, hogy mindig is féltem mindentől, ami számomra ismeretlen. Az ismeretlen mélységesen kényelmetlen volt. Alkalmatlannak éreztem magam, amikor szemtől szemben álltam valakivel, aki más volt, mint én, különösen ha valaki fogyatékkal él. „Mit mondjak? Mit kellene tennem? Mi van, ha rontok a helyzeten?” És azt hiszem, mélyen legbelül a félelem alapja az volt, hogy „mi van, ha ez az életem része lesz?”.

Ennek a bukott világnak a következményeiből adódóan egész életemet Isten szeretetének sekélyes megértésével élhettem volna le. Leélhettem volna egész életemet úgy is, hogy nem értem, mit jelent valójában egésznek lenni, mit jelent Isten képmására teremtve lenni - mit jelent embernek lenni. Egész életemet leélhettem volna az ismeretlentől, a kontrollálhatatlantól, a bánattól és a szenvedéstől való félelemben.

Ehelyett a Szeretet közbelépett. Szenvedésemben Ő irgalmas volt. Nem elégedett meg azzal, hogy hagyta, hogy szívem sekélyes és gyenge, félelemmel átitatott maradjon. Ehelyett úgy döntött, hogy egyre közelebb köti azt az Ő szívéhez. Az Ő nagy irgalmassága miatt a szánalom átadta helyét az együttérzésnek. A félelem átadta helyét a rácsodálkozásnak. És ami a legfontosabb, az együttérzés átadta helyét a szeretetnek. És micsoda szeretet ez! Nagyobb, mélyebb és gazdagabb. Az idő múlásával egyre élénkebb. Egyre valóságosabb - egyre élőbb.

Gyönyörű életet kaptunk. Ez a mi utunk. Egy olyan szépség, ami kiveri nálunk a biztosítékot. Egy „ez most komoly?” szépség. Kívül-belül gyönyörű emberek, egy egész életközösség, ami másképp sosem valósult volna meg. A szépség elválaszthatatlanul összekapcsolódik a fájdalommal. Életem legnehezebb része, a legcsodálatosabbal összefonódik.

Istennek nem úgy működik,  hogy elvesz valami jót, és valami rosszabbat ad helyette. Ő, ha elvesz valamit, egy sokkal jobbal ajándékoz meg bennünket. Nem vagyok bátor. Ha én dönthettem volna, egy simább utat választottam volna, mindannyiunk számára. Kevesebb fájdalmat és több könnyedséget választottam volna. A kényelmet választottam volna. Azonban ezek a jó dolgok helyett Isten mérhetetlenül jobb dolgokat adott nekünk. Könnyedség helyett türelmet, a kényelem helyett békét adott nekünk. A „normális” helyett szépséget adott nekünk.

Végső soron többet adott nekünk Önmagából. A Mindenható jelen van. A leégett ebédek, diagnózisok, morzsás konyhapultok, terápiák, orvosi rendelések és az esti lefektetések körforgásában. Szépséget, a mindennapi életünk megélése által. Egyre több Kegyelmet tapasztalunk. 

Fotó és szöveg:

Grace All The More by Madeline Wilkins

https://autism4christ.org/grace-all-the-more/