Amikor belefáradunk a várakozásba
„Akik benne bíznak, azokhoz jó az Úr, a lélekhez, amely őt keresi. Jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít.” Siral 3,25-26
Ültem az ágyon, és nyitott tenyeremet felfelé fordítva próbáltam imádkozni. Az én nézőpontomból fájdalmasan rossz volt az elmúlt időszak.
Kifacsart a munkám, a sok gyorsan közeledő, túl gyakori határidő. Pár hónapon belül méhemben kétszer is élet sarjadt, majd hamar el is távozott onnan. Kislányunk a sürgősségire került, betegsége tartósnak bizonyult, és elrabolta éjszakai nyugalmunkat. Testi panaszokkal küszködtem magam is nap mint nap, és ez szintén nagyon kimerített.
Aztán váratlanul, egy hitelbedőlés miatt költöznünk kellett,egy héttel karácsony előtt. Új városba kerültünk, ahol új kapcsolatokat kellett kiépíteni.
Kívülről nézve többet nyüzsögtem, mint valaha, a bensőm viszont alig vonszolta magát.
Mit tehettem volna? Azt, amit máskor: igyekeztem kitalálni, hogyan lehetek úrrá mindenen. Ha átszervezném a munkám, ha felkeresnék egy szakorvost, ha valahonnan pénzt teremtenék elő, ha a kislányom meggyógyulna - talán akkor minden jóra fordulna. Könnyebb lenne. Reményteljesebb.
De minél inkább próbáltam megoldásokat találni, annál zaklatottabb, kimerültebb lettem. Sírva kiáltottam az Úrhoz, meddő kérdésekkel: Miért olyan nehéz? Miért ért ennyi veszteség? Miért nem tudok elmozdulni a holtpontról?
Isten válaszolt, de nem a miértjeimre felelt.
Ahogy ültem és imádkoztam, Isten eszembe juttatta, hogy mindaz, amit olyan görcsösen szeretnék elrendezni – az életet, az egészséget, anyagiakat – Tőle érkezik. Én nem tudom meggyógyítani magam vagy a kislányomat. Nem tudom fenntartani az életet a méhemben. Nem tudom biztosítani családom szükségleteit. Isten az, aki megad mindent, amire szükségünk van.
Hogy én mit tehetek? Imádkozzam. És várjak.
Kifújtam a levegőt, könnyeim apadni kezdtek. A várakozás időszaka sokszor visszatért már az életemben, de ettől nem vált könnyebbé. Mindig fájdalmas, mert rá kell jönnöm újra meg újra, hogy nem én tartom kézben a dolgokat. Nem tudom megadni magamnak, amire szükségem van. Csak Istentől kérhetem a gyógyulást, a megújulást, az anyagi gondoskodást.
Kértem Istent, javítson a helyzetünkön, majd az Igéhez fordultam, és olyan verseket olvastam, melyek biztosítanak róla, hogy Krisztusban mindenem megvan (Ef 1,3; Fil 4,19). Ott az ágyon ülve beláttam, hogy az Úr sosem ígért nekem még egy gyermeket, könnyű életet, vaskos pénztárcát és tökéletes egészséget. Többet ígért: Önmagát.
Lehet, hogy mindenre várnom kell, de Istenre nem kell várnom.
De akkor miért olyan nehéz mégis a várakozás? Ha mindenem megvan Krisztusban, miért igyekszem mindenre megoldást találni, ahelyett, hogy Isten időzítésére várnék? A várakozás felfedi szívünk rejtekét, és megmutatja, mennyire mi magunk akarjuk irányítani az életünket. Ha jól akarunk várakozni, mondjunk le az irányításról, ne akarjunk mindent megoldani, hanem keressük Krisztust.
Jeremiás Siralmaiból vett alapigénk kijelenti, hogy „Akik benne bíznak, azokhoz jó az Úr, a lélekhez, amely őt keresi”. Nem könnyű, de „jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít”. Jó arra várni, hogy Isten munkálkodjék értünk.
Nehéz élethelyzeteink talán nem fognak könnyen, gyorsan megoldódni, de ha Istenre várunk, ha Belé vetjük reményünket és nem a helyzet megváltozásába, rá fogunk jönni, hogy Ő Maga számunkra több, mint elég.
Krisztusban miénk minden, amire szükségünk van.
Uram, nehéz várnom, hogy válaszolj kéréseimre, de kijelentem, hogy mindenem megvan Krisztusban. Segíts, hogy bízzam Benned, és várakozzam reménységgel, tudva, hogy mindent javamra fordítasz a Te dicsőségedre. Jézus nevében, Ámen.
Ann Sindwell: When Waiting Wears You Down, Encouragement for today, 2017. 03. 29.,
www.proverbs31.org, fordítás:eszmelkedesek.blogspot, kép:pinterest
Ültem az ágyon, és nyitott tenyeremet felfelé fordítva próbáltam imádkozni. Az én nézőpontomból fájdalmasan rossz volt az elmúlt időszak.
Kifacsart a munkám, a sok gyorsan közeledő, túl gyakori határidő. Pár hónapon belül méhemben kétszer is élet sarjadt, majd hamar el is távozott onnan. Kislányunk a sürgősségire került, betegsége tartósnak bizonyult, és elrabolta éjszakai nyugalmunkat. Testi panaszokkal küszködtem magam is nap mint nap, és ez szintén nagyon kimerített.
Aztán váratlanul, egy hitelbedőlés miatt költöznünk kellett,egy héttel karácsony előtt. Új városba kerültünk, ahol új kapcsolatokat kellett kiépíteni.
Kívülről nézve többet nyüzsögtem, mint valaha, a bensőm viszont alig vonszolta magát.
Mit tehettem volna? Azt, amit máskor: igyekeztem kitalálni, hogyan lehetek úrrá mindenen. Ha átszervezném a munkám, ha felkeresnék egy szakorvost, ha valahonnan pénzt teremtenék elő, ha a kislányom meggyógyulna - talán akkor minden jóra fordulna. Könnyebb lenne. Reményteljesebb.
De minél inkább próbáltam megoldásokat találni, annál zaklatottabb, kimerültebb lettem. Sírva kiáltottam az Úrhoz, meddő kérdésekkel: Miért olyan nehéz? Miért ért ennyi veszteség? Miért nem tudok elmozdulni a holtpontról?
Isten válaszolt, de nem a miértjeimre felelt.
Ahogy ültem és imádkoztam, Isten eszembe juttatta, hogy mindaz, amit olyan görcsösen szeretnék elrendezni – az életet, az egészséget, anyagiakat – Tőle érkezik. Én nem tudom meggyógyítani magam vagy a kislányomat. Nem tudom fenntartani az életet a méhemben. Nem tudom biztosítani családom szükségleteit. Isten az, aki megad mindent, amire szükségünk van.
Hogy én mit tehetek? Imádkozzam. És várjak.
Kifújtam a levegőt, könnyeim apadni kezdtek. A várakozás időszaka sokszor visszatért már az életemben, de ettől nem vált könnyebbé. Mindig fájdalmas, mert rá kell jönnöm újra meg újra, hogy nem én tartom kézben a dolgokat. Nem tudom megadni magamnak, amire szükségem van. Csak Istentől kérhetem a gyógyulást, a megújulást, az anyagi gondoskodást.
Kértem Istent, javítson a helyzetünkön, majd az Igéhez fordultam, és olyan verseket olvastam, melyek biztosítanak róla, hogy Krisztusban mindenem megvan (Ef 1,3; Fil 4,19). Ott az ágyon ülve beláttam, hogy az Úr sosem ígért nekem még egy gyermeket, könnyű életet, vaskos pénztárcát és tökéletes egészséget. Többet ígért: Önmagát.
Lehet, hogy mindenre várnom kell, de Istenre nem kell várnom.
De akkor miért olyan nehéz mégis a várakozás? Ha mindenem megvan Krisztusban, miért igyekszem mindenre megoldást találni, ahelyett, hogy Isten időzítésére várnék? A várakozás felfedi szívünk rejtekét, és megmutatja, mennyire mi magunk akarjuk irányítani az életünket. Ha jól akarunk várakozni, mondjunk le az irányításról, ne akarjunk mindent megoldani, hanem keressük Krisztust.
Jeremiás Siralmaiból vett alapigénk kijelenti, hogy „Akik benne bíznak, azokhoz jó az Úr, a lélekhez, amely őt keresi”. Nem könnyű, de „jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít”. Jó arra várni, hogy Isten munkálkodjék értünk.
Nehéz élethelyzeteink talán nem fognak könnyen, gyorsan megoldódni, de ha Istenre várunk, ha Belé vetjük reményünket és nem a helyzet megváltozásába, rá fogunk jönni, hogy Ő Maga számunkra több, mint elég.
Krisztusban miénk minden, amire szükségünk van.
Uram, nehéz várnom, hogy válaszolj kéréseimre, de kijelentem, hogy mindenem megvan Krisztusban. Segíts, hogy bízzam Benned, és várakozzam reménységgel, tudva, hogy mindent javamra fordítasz a Te dicsőségedre. Jézus nevében, Ámen.
Ann Sindwell: When Waiting Wears You Down, Encouragement for today, 2017. 03. 29.,
www.proverbs31.org, fordítás:eszmelkedesek.blogspot, kép:pinterest
.jpg)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése