Ő hatalmasabb a viharainknál

„Végül: erősödjetek meg az Úrban, az ő hatalmas erejében.” Ef 6,10

Sötét éjszaka volt, kint zivatar tombolt. A szobámban ültem a laptop előtt, hátam mögött a zümmögő légkondi próbálta távol tartani a nyári hőséget.
Egy pillantás az órámra igazolta, mennyire későre jár, nekem pedig még sok-sok oldalt meg kellene írnom.
Többször kértem halasztást a könyvem megírásához, nagy volt rajtam a nyomás. Mintha 5 szemináriumi dolgozatot kellene megírni pár nap alatt.
Határidőnaplómban jeles napként bekarikáztam július 22-ét, amikor férjemmel s a gyerekekkel Pennsylvaniába megyünk nagycsaládi összejövetelre. A húgom már két éve dolgozik rajta, hogy sikerüljön összehozni mindenkit. Ha az egész nap rá kell szánnom, akkor is el kell készülnöm a kézirattal, mielőtt elutazunk.
Hirtelen fülsiketítő csattanás hallatszott, és minden fény kialudt. Elmentettem a munkámat a laptopon, meggyújtottam egy gyertyát, és próbáltam kihasználni az elemekben lévő energiát.
Csak másnap délután jött meg az áram, de akkor se tartott sokáig. Egy újabb vihar megint sötétségben hagyta öreg, vidéki házunkat, ez esetben két teljes napig. A szerkesztőm telefonált, kérdezte, hogy állok. „Nem túl jól” – válaszoltam. „Újra kimaradt az áram.”
Bár a laptomom hordozható, otthoni könyvespolcaimról, ahol az íráshoz szükséges irodalmat megtalálom, ez nem mondható el. Ezért nem merülhetett fel, hogy szállodába költözöm, vagy egy barátnőm konyhaasztalánál folytatom a munkát. Mikor végre visszajött az áram, letöröltem a megkönnyebbülés könnyeit, és beizzítottam a laptopot.
Egy hét múlva újabb vihar.
Akkora, hogy városunk bekerült az országos csatornák híradóiba. Öt áram nélküli nap következett. Gyorsételek, hideg tusolások, alacsony hőmérséklet. Miután a férjem kikölcsönzött egy méregdrága áramfejlesztőt, a laptopom újra életre kelt. De nem keltek életre bennem a szavak, az ötletek, a gondolatok, a stressz csak egyre nőtt.
Július 22-ére úgy ébredtem, hogy még 20 fejezet előttem állt megíratlanul. Igazi pánik tört rám. Szinte egy évtizede már, hogy nem jöttünk össze a testvéreimmel. Hogy hagyhatnám ki most ezt a találkozót? De hogy tudnék elmenni, mikor a szerződésem azonnali határidővel – pontosabban sokkal korábbival – teljes kéziratra kötelez? Nem mertem felhívni a szerkesztőt egy újabb halasztásért. Fájó szívvel bár, de a testvéremet hívtam fel, és bocsánatért könyörögtem.
Végig gyötört a lelkiismeretfurdalás, mialatt a családom becsomagolt az útra. Férjem megígérte, hogy mindenkit megölel a nevemben, főleg megértő húgomat. De szörnyen éreztem magam.
Nehéz szívvel néztem, ahogy kocsink eltűnik a sarkon, aztán visszatértem az íróasztalhoz azzal a szent elhatározással, hogy megállás nélkül írni fogok. Nagy árat fizettem ezért az időért, nem fogom elpazarolni.
Ujjaim csak úgy röpködtek a billentyűk fölött. Estére már szinte kész voltam a következő fejezettel. Aztán megtörtént a lehetetlen. Kialudtak a fények. „Neeee!” – sikítottam, és a telefonhoz kaptam. Remegő kézzel hívtam fel a szolgáltatót, hogy ezt halljam a túloldalról: „Sajnáljuk, asszonyom. Lehet, egy óra múlva, lehet, hogy csak holnap reggelre.”
Leborultam az asztalra, a könnyeim patakokban törtek elő. Ő sajnálja? Én sajnálom! Azt, hogy nem kezdtem el sokkal hamarabb a könyvet. Azt, hogy nem voltam szorgalmasabb. Hogy elküldtem a családomat nélkülem. És hogy megint a munkát raktam az első helyre…
Behunytam a szemem, és féltem az igazságtól. Ezzel büntetsz, Istenem? Igazából nem gondoltam, hogy így van. Kentuckyban mindennaposak az áramkimaradások nyári viharok után. De nagyon nyomasztott a lelkiismeretem. Uram, segítenél? Kérlek… Dolgozószobám csendjét az újrainduló légkondi felpörgése zavarta meg.
Ó, Atyám. Köszönöm.
Az áramszolgáltatónknak lehettem volna hálás a gyors intézkedésért. De valójában az Úr volt az, Aki intézkedett, hogy visszaálljon hitem az Ő hatalmas erejében. Nem csak pillanatnyi szükségletemet elégítette ki, de a megbocsátás iránti vágyamat is.
Tíz nyár jött és ment azóta az éjszaka óta, és egy újabb nagycsaládi összejövetel van a láthatáron. Megint határidős munkám van? Igen. Újra elmulasztom a családi alkalmat? Ki van zárva.
Sokat kell még fejlődnöm, de egyet tudok: ráhagyatkozhatunk Isten erejére a magunké helyett, és szeretetét leginkább úgy mutathatjuk meg, ha másokat rakunk az első helyre.

Uram, Te tudod, hogy én lassan tanulok. Köszönöm türelmedet, kitartásodat, kegyelmedet. Köszönöm, hogy kemény leckéket kapok, mert így jobban megragadnak bennem. És köszönöm, hogy a büntetést felülmúlja gondoskodásod. Mennyire szeretsz minket, Uram! Jézus nevében, Ámen.

forrás: Liz Curtis Higgs: Finding His Poweer in the Midst of Our Storms Encouragement for today, 2014.08.08. www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedsek.blogspot.hu fotó:pinterest.com