Belső elhívás - olvasói gondolatok

Gyakran eltévedek. Itthon és külföldön, városban és az erdőben. Ismerős helyen és ismeretlenen. Eltévedek a kapcsolataimban, az emberek és a fogalmak között. Még Isten Országában is.

Nagyon sok időbe, 40 évembe tellett, hogy ilyenkor ne ijedjek meg nagyon. Ne kezdjek el kapkodni, csapkodni, segítségért kiabálni. Hanem álljak meg, és figyeljek. Keressek egy ismerős pontot, egy ismerős érzést, amiből kiindulva lecsendesedhet a lelkem, és kitusztulhat újra a kép. Hosszan kellett bizonyítania Istennek, hogy Ő ott van minden kanyarban. Velem van minden elakadásomban. Ajándék az az érzés, amit nemrég éreztem először, ám annál erőteljesebben, hogy Ő megengedi, hogy kevesebbet értsek meg a világból. Nem várja el tőlem, hogy mindig mindenhol kiigazodjak, csak azt, hogy ne engedjem el a kezét és ne veszítsem el a Fókuszt. 

Legutóbb a külső és a belső elhívás között tévedtem el valahol félúton. 

A külső elhívást nem tudom megfejteni, hisz az nem én vagyok. Az egy másik ember és Isten kapcsolata. A vezetőn múlik, hogy meghallja-e az Urat, kéri-e Őt, hogy adjon elé neveket, arcokat egy-egy feladat elvégzésére, el tudja-e fogadni Isten sokszor logikátlannak tűnő válaszát. Ember ő is, vannak hétköznapi gondjai, sebei, érzelmei, vannak, akiket jobban ismer, vannak, akiket kevésbé, és van emberi logikája, tapasztalata, emberismerete, személyisége. Istenismerete, hite. Úton van ő is. Ezeken a szűrőkön keresztül szemléli a világot, benne az embereket, akiket rábízott Isten. 

Pár évvel ezelőtt nagyon vágytam már szolgálatra. Férjem közvetítésével érkezett hozzám egy rövid felkérés, ami nem nagyon adott sem időt, sem teret annak, hogy átgondoljam. Így nemet mondtam. Persze nem volt békességem a válaszommal.

Azt már akkor is úgy gondoltam, hogy a szolgálat ajándék. Úgy is szerettem volna megkapni. Elképzeltem, hogy szépen becsomagolva, lassan átadva megkapom. Izgatottan kibontom. Amikor meglátom, örülök neki. Megcsodálom minden oldalról, ismerkedek vele. Persze közben érzem, hogy nem is lehetne másé, és le nem teszem a kezemből. Megköszönöm. Jó érzés mindkettőnknek. Majd amikor már mindent tudok róla, akkor helyére kerül a lelkemben, az életemben, és vele együtt én is.

Ebben az esetben, bár nem a legszebb formában, de először érkezett a külső elhívás. Emberi szempontból minden képességem és adottságom megvolt ehhez a feladathoz. De a hitem nem volt még olyan érett, hogy meglássam a felszín mögött a Lényeget. Nem voltam elég érett ahhoz, hogy a belső elhívásom megkeressem hozzá. Ami az én kapcsolatom Istennel. Amit elcsendesedve találhatunk meg. Amiben benne van a saját istenismeretünk, önismeretünk, érzéseink, hitünk, tapasztalatunk. És benne van az a mindent felülmúló erő, ami olykor mindezt kikapcsolja, és megmutatja azt a belső vágyat, ami lehet, hogy az összes logikánknak, tapasztalatunknak ellentmond, mégis békességünk van vele. Mégis az vezet minket, az alapján döntünk és indulunk el, még akkor is, ha megmagyarázni sem tudjuk és nem is érti senki.

Annyira szép út megtalálni magunkban a vágyat, aminek a kiindulópontja az, hogy kaptunk valamit és a célja, hogy adjon. Megtalálni azt az olykor bizonytalan, kérdésekkel teli hitet, erőt, amivel elindulunk. Majd látni, ahogy haladunk. Rácsodálkozni magunkra és tudni, érezni hogy ezt nem egyedül tesszük. Ezért kell keresnünk és megélnünk a belső elhívásunk még akkor is, ha külső okok miatt nem kaphat teret.

Egy évvel a fent elmesélt történet után, belső elhívást éreztem egy feladat elvállalására. Nem tudtam még ekkor sem, hogy ezt így hívják, csak azt, hogy el szeretném vállalni. Még akkor is, ha sem fizikai, sem lelki állapotom nem volt megfelelő. Konfliktushelyzet, és rengeteg egyéb feladat is szegélyezte ezt a szolgálatot, és igazából nem is értettem hozzá, nem illet a szakterületembe. Enyém lett a feladat, és vele az út, amit bejárhattam magamban Jézussal. 

Meg kellett tapasztalnom mindezt.

Be kellett látom, meg kellett értenem, hogy akkor régen nem is a csomagolás volt fontos, hanem aki becsomagolta. És nem néztem sem az ajándékra sem az Ajándékozóra. Nem néztem Istenre, csak az emberre, aki át akarta adni az ajándékát. Meghat és nagy-nagy hálával tölt el, amikor arra gondolok,hogy mindezek után Isten türelmes volt, megbocsájtó és kegyelmes, megbízott bennem mégis és kimunkálta bennem azt a hitet, ami a szolgálat elfogadásához szükséges. Nehéz szavakba önteni azt az érzést, ami betölt, amikor látom, hogy méltónak talál, bízik bennem, mellettem áll mégis, mindezek ellenére is.

Fontos lehet, hogy képezzük magunkat azon a területen, ahol munkálkodunk. Igyekszem megismerni azt a korosztályt, amivel dolgom van. Időt, energiát fektetek abba, hogy egy-egy szervezési feladat után megálljak, végiggondoljam, hogy mit tettem jól és mit rosszul, min lehetne javítani és hogyan. De a legeslegfontosabb mégis az, Aki mindezek felett áll. A kiindulópont, amit nem téveszthetünk szem elől. Tanulással, képzéssel érezhetjük, tapasztalhatjuk, hogy sikeresek vagyunk, hatékonyak. De azt, hogy áldottak, vagy „mégis áldottak”, azt csak Istennel. És kevés ennél szebb érzés van. Ne vegyük ezt el magunktól.

Persze mégis és továbbra is fontos számomra a csomagolás, és az is, aki becsomagolta. Jól esik a másik szemébe nézni, együtt örülni, hogy helyünk van Isten munkatársai között. Jól esik tudni, hogy a másik gondolkozott rólam Istenünkkel. Jól esik megtapasztalni embertársam bizalmát, hogy ismer engem, van helyem és feladatom a közösségben. Szép pillanatok ezek, vágyom rájuk. De a Fókuszt igyekszem nem elveszíteni. 

A szolgálat nem szabad, hogy cél vagy eszköz legyen, vagy feladat. Az csak következménye lehet az én szertetetkapcsolatomnak Istennel.

Mit teszek most, ha vágyat érzek egy feladat elvégzésére, vagy valaki felkér rá? Mindkét esetben ugyanazt: hagyok időt magamnak és Istennek, hogy megmutassa, hol a helyem. Ha a feladat végül nem lesz az enyém, az idő, amit Istennel töltöttem, ahogy lehajol hozzám és megengedi, hogy megértsem, mit kell tennem, az érzés, hogy törődik velem, gondja van rám, hogy Ő megbízik bennem és alkalmassá tenne a feladatra, velem lenne, hogy kérdezhetek és Ő válaszol, az az enyém lehet. 

Gyakran eltévedek. Emberek alkotta rendszerekben, közösségekben, az érzéseim közt. De már nem félek. Van Útjelzőm, Iránytűm, van Fény, ami hazavezet.

Rácz Kornélia