Ha itt lettél volna...

 „Ha itt lettél volna…”

Vannak mondatok, amelyeket a gyász mélyén szinte lehetetlen kimondani. És vannak kérdések, amelyekre hosszú időn át keressük a választ.

„Uram, ha itt lettél volna…”

Mária és Márta szavai ezek. Két testvéré, akik elveszítették a szeretett fivérüket, és nem értették, miért nem érkezett Jézus hamarabb. Hiszen tudták, hogy képes lett volna meggyógyítani Lázárt. Mégis hagyta, hogy bekövetkezzen az, amitől annyira féltek.

Talán ma mi is hasonló gondolatokkal állunk meg egy sír mellett. Vagy csendben őrzünk egy hiányt a szívünkben, amelyet mások talán már nem is látnak.

Ha itt lettél volna, Uram…
Nem kellett volna elbúcsúznom.
Még beszélgethetnénk.
Még megölelhetném.
Még együtt lehetnénk.

A gyászban sokszor nemcsak az fáj, akit elveszítettünk, hanem mindaz is, ami vele együtt már soha nem történhet meg. Az elmaradt találkozások, a ki nem mondott szavak, a közös tervek, a meg nem élt pillanatok.

És tudod, mi az egyik legmegrendítőbb része ennek a történetnek?

Amikor Jézus megérkezett Lázár sírjához, nem azt mondta Máriának és Mártának, hogy ne sírjanak. Nem rótta fel nekik a kérdéseiket, és nem próbálta kisebbíteni a fájdalmukat.

Jézus sírt.

Aki maga a Feltámadás és az Élet, ott állt a halál árnyékában, és együtt sírt azokkal, akiket szeretett.

Milyen különleges vigasztalás ez számunkra is! Nem egy távoli Istent ismerünk, aki kívülről szemléli a könnyeinket, hanem olyan Megváltót, aki ismeri a veszteség fájdalmát, és közel jön hozzánk akkor is, amikor már szavaink sincsenek.

Jézus nem ígérte, hogy ezen a földön soha nem kell búcsúznunk. De megígérte, hogy aki benne hisz, annak a halál sem jelent végleges elszakadást.

A Lázár sírjánál elhangzó szavak ma is reménységet hordoznak:

„Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” (János 11,25)

November első napjaiban talán különösen közel kerülnek hozzánk az emlékek. Nevek, arcok, hangok, ölelések jutnak eszünkbe. Lehet, hogy könnyek között, lehet, hogy hálával, talán még mindig fájdalmas kérdésekkel emlékezünk azokra, akik már nincsenek mellettünk.

Ma nem kell elrejtened a könnyeidet. Nem kell úgy tenned, mintha már nem fájna. Isten előtt a hiányodat, a kérdéseidet és a gyászodat is kimondhatod.

De miközben emlékezünk, kapaszkodhatunk abba a reménységbe is, hogy Jézusé az utolsó szó.

A sír nem a történet vége. A halál nem erősebb az Élet Uránál. És akik Krisztusban vannak, azokat sem a halál, sem az elmúlás nem szakíthatja el Isten szeretetétől.

Legyen ma vigasztalásunk abban, hogy akit mi már csak emlékeinkben ölelhetünk át, arról Isten soha nem feledkezik meg.