Öntsük ki a szívünket

 "A karmesternek: fúvós hangszerre. Dávid zsoltára. Uram, figyelj beszédemre, értsd meg sóhajtásomat! Ügyelj kiáltásomra, én Királyom és én Istenem, mert hozzád imádkozom! Uram, jó reggel halld meg hangomat. Jó reggel eléd készülök és várlak. Mert nem olyan Isten vagy te, aki a hamisságban gyönyörködnél, nem lakhat nálad gonosz. Nem állhatnak meg szemed előtt a kevélyek, gyűlölsz mindenkit, aki bűnt cselekszik. Elveszíted, akik hazugságot szólnak, a vérszomjas és álnok embert gyűlöli az Úr." 5. Zsoltár 5,1-7

Sok zsoltár panaszkodással kezdődik - mélyről jövő segélykiáltásokkal. Az ilyenek lényegében cenzúrázatlan imádságok, a szív legmélyéről fakadnak. Még ha nem is tudjuk szavakkal kifejezni gyötrődésünket, a kéréseinket Isten elé vihetjük. Ő várja, hogy hozzá forduljunk, és bánatunkban, félelmek között, szenvedésben nála keressünk menedéket, és semmiképpen ne tompítsuk ezeket az érzelmeket különféle élvezetekkel, pótcselekvésekkel, amelyek ugyan sokat ígérnek, de soha nem képesek igazi megoldást, áldást jelenteni. Teljes bizonyossággal kell kapaszkodnunk Istenbe, aki azt ígérte Mózesnek, hogy minden bűnünk és hibánk ellenére hűséges marad hozzánk szeretettel és irgalommal. (2Móz 6,7)

 Uram, aki mindent tudsz, látod, hogy mi van a szívemben. Uram, te mindenható vagy - nekem nincs erőm ahhoz, hogy elvégezzem mindazt, amit kell, ezért eléd tárom kéréseimet. Uram, tied minden bölcsesség, tudom, hogy meghallgatsz és cselekedni fogsz - de azt is tudom, hogy ki kell várnom a te bölcs időzítésedet, és így is teszek. Ámen.

 szöveg: Tim Keller: Jézus énekei - a Zsoltárok

fotó: pexels.com