Hogyan őrizzük meg a reményt a sötétségben
„Ha reád gondolok ágyamban: őrváltásról őrváltásra rólad elmélkedem;” (Zsoltárok 63:7)
Egy nyári vihar egyszer váratlanul áramszünetet okozott, és ott ragadtam a sötétben egy csomó tanácstalan gyerekkel.
A tábor utolsó estéjén a többi táborvezetővel úgy döntöttünk, meglepjük a gyerekeket egy pizsamapartival a főépületben. De az igazi meglepetés nem a gerendákra akasztott diszkógömb vagy a karaokeverseny volt, hanem a tomboló szél és eső, ami letörte a faágakat, elvágta az áramvezetékeket, és minket teljes sötétségbe burkolva összebújásra kényszerített.
A legtöbb gyerek végül álomba merült — de nem az az egy, aki mellettem feküdt, nyugtalanul. „Utálom ezt a helyet” — suttogta elfojtott zokogással. „Sosem jövök vissza ide.”
Ez a kislány imádta a tábort: a bolondos játékokat, a párnacsatákat, a napfelkeltés fürdőzéseket és a holdfényes túrákat. De most a sötétség nemcsak a jelen látását homályosította el, hanem a jövőképét is elhalványította.
Ezért meghívtam egy kis „időutazásra” – hogy együtt barangoljunk végig az elmúlt hét emlékein.
„Emlékszel, mennyit nevettünk, amikor felborult a kenu?” – kérdeztem.
„És amikor megnyertük a tehetségkutatót!” – vágta rá.
Felidéztük a közös élményeket, a barátokat, akiket szereztünk, a dalokat, amiket énekeltünk, a csínyeket, amiket elkövettünk. És bár a sötétség nem oszlott el azonnal, a táborlakóm nézőpontja elkezdett megváltozni.
Évtizedekkel később is emlékszem még erre a kis játékunkra. Mert nemcsak az áramszünet képes sötétségbe taszítani minket. Az élet viharai is megtehetik.
Amikor a szívfájdalom ködén vagy a félelem homályán át próbálok előre tekinteni, segítségre van szükségem, hogy újra reményt lássak a jövőmben. Amikor a csalódás szürkesége vagy a bizonytalanság árnyai torzítják a látásomat, egy lelki gyakorlatra van szükségem, ami fenntartja a bizalmamat és megőrzi a békességemet.
Hála Istennek, a 63. zsoltárban Dávid király megoszt egy olyan szokást, amely őt is megtartotta az éjszakában.
Miután elűzték a trónjáról és menekülnie kellett, a júdeai pusztában rejtőzve írta ezeket a sorokat Istenről:
„Ha reád gondolok ágyamban: őrváltásról őrváltásra rólad elmélkedem;” (Zsoltárok 63:7)
Ahogy az álmatlan táborozó is, Dávid is a „visszaemlékezés” fegyelmét gyakorolta. Visszatekintett Isten jóságára (Zsolt 63:2), és ennek erejével előre tudott remélni Isten hűségében (Zsolt 63:8–11) — még mielőtt a helyzete megváltozott volna.
Barátaim, mi is dönthetünk úgy, hogy ugyanezt tesszük.
Amikor a jelenlegi körülményeink azzal fenyegetnek, hogy elhomályosítják a holnapba vetett reményünket, barangoljunk végig az emlékeinken, és gyűjtsük össze Isten jóságának villanásait, kegyelmének visszhangjait.
Így fedezhetjük fel, hogy az emlékezés nem csupán egy játék a sötétben megrekedt gyerekeknek, hanem egy létfontosságú gyakorlat mindannyiunk számára, akik hit által, nem pedig látás szerint szeretnénk járni.
Drága Istenem, ahol eltorzult a látásom, tisztítsd meg; ahol halványult a reményem, erősítsd meg. Segíts, hogy felismerjem jóságodat a múltamban, és számítsak hűségedre a jövőmben is. Jézus nevében, Ámen.
.jpg)
Forrás:
by Alicia Bruxvoort
Daily Devotions
May 15, 2025
Megjegyzések
Megjegyzés küldése