Amikor összetörten a porban vagy

 

„Lelkem a porhoz tapad; eleveníts meg igéd szerint.” Zsolt.119:25

Teljesen magam alá kerültem. Az életem egyik legnehezebb és legkilátástalanabb időszakába zuhantam bele. Nem tudtam úgy végiggondolni egyetlen dolgot sem, hogy közben ne gyűltek volna könnyek a szemembe. A gondolataim szétszórtak voltak, és minél többet próbáltam megérteni a helyzetet, annál inkább eluralkodott rajtam a nyugtalanság.

Nem láttam a jövőt. Csak a legrosszabb forgatókönyvek jártak a fejemben.

Talán te is átéltél már hasonlót. Lehet, hogy a történeted egészen más, de a fájdalom sokszor ugyanaz.

Az én világom akkor omlott össze, amikor a férjem váratlanul elhagyta a családunkat. Teljesen összezavarodtam. Azt hittem, szeret. Azt gondoltam, a távolsága csak a munkája miatt van. De ott ültem a gardróbban, zokogva, és hirtelen minden bizonytalanná vált. Nem tudtam tisztán gondolkodni. A gyerekeim dühösek és értetlenek voltak. Isten távolinak tűnt, és fogalmam sem volt, hogyan kapcsolódjak újra hozzá.

A barátokkal való beszélgetés segített valamennyit, de gyakran védekezővé váltam a kérdéseik miatt. És az igazság az, hogy legtöbbször nem is volt kivel beszélnem. Mindenki élte a saját életét – különösen akkor, amikor én a leginkább elcsüggedtem.

Amikor nem volt senki, akihez fordulhattam volna, végül – sokszor vonakodva – Istenhez mentem. Odaültem az asztalhoz, ahol a Bibliám és a jegyzetfüzetem várt. Ritkán volt hozzá kedvem. Inkább kötelességnek éreztem, mint örömnek. Olyan volt, mint egy szükséges, de nem túl kellemes szokás – mint amikor az ember tudja, hogy jót tesz neki, mégis nehezen veszi rá magát.

Előfordult, hogy ugyanazt az igeszakaszt olvastam újra és újra, miközben a gondolataim folyton elkalandoztak a problémáim felé. Napok óta a 119. zsoltárt olvastam, de a sorok összemosódtak. Nem értettem, hogyan tud a zsoltáríró ennyire örülni az Írásnak.

Aztán megakadt a szemem egy mondaton:

„Lelkem a porhoz tapad; eleveníts meg igéd szerint.” (Zsoltárok 119:25)

Ez betalált.

Pontosan így éreztem magam. Mintha a lelkem a földhöz lett volna szegezve. Kimerülten, megtörten – és szükségem volt arra, hogy valaki felemeljen. Így hát elkezdtem ezt az egy mondatot imádkozni. Igazán, őszintén. Tudtam, hogy Istennek kell megújítania, mert én erre képtelen voltam.

Ahogy tovább olvastam, valami váratlan történt. A szavak életre keltek. Finom, de érezhető könnyebbség költözött a szívembe. Isten elkezdett helyreállítani – a gondolkodásomat, a reményemet, a békémet. Azok az igék, amelyek korábban üresnek tűntek, hirtelen mély jelentéssel teltek meg.

Ez több mint 15 éve történt. És azóta is újra és újra megtapasztalom: Isten Igéje találkozik velem – ott, ahol éppen vagyok.

Minden egy kétségbeesett szükséggel kezdődött. Azzal, hogy rá kellett támaszkodnom Isten szavára, és türelmesen várnom arra, hogy Ő cselekedjen.

Ha most éppen egy nehéz időszakon mész keresztül, lehet, hogy pont az az utolsó dolog, amihez kedved van, hogy időt tölts Istennel és az Igéjével. De hadd bátorítsalak: pontosan erre van most a legnagyobb szükséged.

Ez az, ami képes megújítani a lelkedet, átformálni a nézőpontodat, és valódi, tartós reményt adni.

Isten vár rád az Igében. Te vajon találkozol vele ma?

Imádság:

Uram, tudom, hogy az Igédnek ereje van, mégis sokszor nehéz rávennem magam az olvasására. Kérlek, adj vágyat a szívembe, hogy keressem a Te szavadat, és formálj át általa. Eleveníts meg engem a Te Igéd szerint.
Ámen.

https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2026/04/06/when-youre-clinging-to-the-dust

https://www.pexels.com/hu-hu/foto/termeszet-kez-virag-kek-eg-6795300/