Ennyire szeretlek
Isten lát mindnyájunkat anélkül, hogy a tér vagy az idő korlátozná. Virginia őserdeitől London üzleti negyedéig, a vikingektől az űrhajósokig, a barlanglakóktól a királyokig, a kunyhóépítőktől a rockfesztiválokig – Ő lát minket. Minket, toprongyos csavargókat, Isten látott már, mielőtt megszülettünk volna.
És szereti azt, amit lát. Túláradó érzelemmel. Büszkeség tölti el a csillagok Alkotóját, ahogy egyenként felénk fordul, és így szól: „A gyermekem vagy. Nagyon szeretlek. Tudom, hogy egy nap elfordulsz tőlem, és eltávolodsz. De szeretném, ha tudnád, én már előkészítettem a visszavezető utat”.
Hogy ezt bebizonyítsa, valami rendkívülit vitt végbe.
Leszállt trónjáról, levetette fénypalástját, és bőrt húzott magára: pigmentált emberi bőrt. A világ világossága belépett egy sötét, nedves anyaméhbe. Ő, akit imádnak az angyalok, befészkelte magát egy parasztlányba, megszületett egy sötét éjjelen, és békésen elaludt a tehénnek odakészített szalmán.
Mária nem igazán tudta, tej jár-e neki vagy dicsőítés, de adott neki mindkettőt, mert amennyire ki tudta venni, éhes i s volt meg szent is.
József nem tudta, hogy fiamnak szólítsa-e vagy Atyámnak. Végül Jézusnak hívta, mert ezt mondták az angyalok, és mert fogalma sem volt róla, hogy kell hívni egy Istent, akit a karjában ringat.
Sem Mária, sem József nem mondta ki olyan egyenesen, mint az én Sarám, de sejthetjük, hogy zavartak voltak, és így töprengtek: „Mit művelsz, Uram, itt a világban?”
„Gátolhatja-e valami, hogy szeresselek titeket?” – kérdezi Isten. „Figyeljétek csak, beszélem a nyelveteket, alszom a földeteken, és érzem a fájdalmatokat. Figyeljétek a látás és a hang teremtőjét, ahogy tüsszent, köhög, kifújja az orrát. Kérditek még, hogy megértem-e, amit éreztek? Nézzetek bele a názáreti gyermek ragyogó szemébe: Isten az, aki épp iskolába megy. Figyeljétek a kis totyogó gyermeket Mária asztalánál: Isten az, aki épp kilöttyintette a tejet a csuprából.
Azon töprengtek, vajon meddig ér a szeretetem? A választ megtaláljátok egy szilánkos keresztfán, egy sziklás domboldalon. Én vagyok, akit ott fenn láttok, az alkotótok, az Istenetek, szögekkel átszúrva, vérezve, leköpve, bűnnel átitatva. A ti bűnötök az, amit érzek. A ti halálotok, ami velem megtörténik. A ti feltámadásotok, amit átélek. Hát ennyire szeretlek titeket.”
Upwords with Max Lucado 2018. június 29.
From In the Grip of Grace
Copyright 1996, Max Lucado
És szereti azt, amit lát. Túláradó érzelemmel. Büszkeség tölti el a csillagok Alkotóját, ahogy egyenként felénk fordul, és így szól: „A gyermekem vagy. Nagyon szeretlek. Tudom, hogy egy nap elfordulsz tőlem, és eltávolodsz. De szeretném, ha tudnád, én már előkészítettem a visszavezető utat”.
Hogy ezt bebizonyítsa, valami rendkívülit vitt végbe.
Leszállt trónjáról, levetette fénypalástját, és bőrt húzott magára: pigmentált emberi bőrt. A világ világossága belépett egy sötét, nedves anyaméhbe. Ő, akit imádnak az angyalok, befészkelte magát egy parasztlányba, megszületett egy sötét éjjelen, és békésen elaludt a tehénnek odakészített szalmán.
Mária nem igazán tudta, tej jár-e neki vagy dicsőítés, de adott neki mindkettőt, mert amennyire ki tudta venni, éhes i s volt meg szent is.
József nem tudta, hogy fiamnak szólítsa-e vagy Atyámnak. Végül Jézusnak hívta, mert ezt mondták az angyalok, és mert fogalma sem volt róla, hogy kell hívni egy Istent, akit a karjában ringat.
Sem Mária, sem József nem mondta ki olyan egyenesen, mint az én Sarám, de sejthetjük, hogy zavartak voltak, és így töprengtek: „Mit művelsz, Uram, itt a világban?”
„Gátolhatja-e valami, hogy szeresselek titeket?” – kérdezi Isten. „Figyeljétek csak, beszélem a nyelveteket, alszom a földeteken, és érzem a fájdalmatokat. Figyeljétek a látás és a hang teremtőjét, ahogy tüsszent, köhög, kifújja az orrát. Kérditek még, hogy megértem-e, amit éreztek? Nézzetek bele a názáreti gyermek ragyogó szemébe: Isten az, aki épp iskolába megy. Figyeljétek a kis totyogó gyermeket Mária asztalánál: Isten az, aki épp kilöttyintette a tejet a csuprából.
Azon töprengtek, vajon meddig ér a szeretetem? A választ megtaláljátok egy szilánkos keresztfán, egy sziklás domboldalon. Én vagyok, akit ott fenn láttok, az alkotótok, az Istenetek, szögekkel átszúrva, vérezve, leköpve, bűnnel átitatva. A ti bűnötök az, amit érzek. A ti halálotok, ami velem megtörténik. A ti feltámadásotok, amit átélek. Hát ennyire szeretlek titeket.”
Upwords with Max Lucado 2018. június 29.
From In the Grip of Grace
Copyright 1996, Max Lucado
fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu
fotó:https://www.pexels.com/hu-hu/foto/napnyugta-viz-viragok-lany-10067796/
DICSŐSÉG ISTENNEK!!! ÁMEN!!!
VálaszTörlés