Virtuális Kávézó Nőknek

Vannak napok, amikor elgondolkodom azon, vajon egyszer tényleg véget ér-e a gyógyulás. Nem reménytelenül gondolok erre. Inkább csak azokban a csendes, őszinte pillanatokban, amikor rájövök: azt hittem, már túljutottam valamin, aztán egyszer csak előkerül valami újabb, mélyebben megbúvó dolog. Mintha végre fellélegeznél, és az élet gyengéden azt súgná: „Van még itt valami, amivel foglalkozhatunk.” A gyógyulás sokszor olyan, mintha egy hagymát hámoznál. Lejön egy réteg. Szembenézel vele. Dolgozol rajta. Visszanézel az emlékekre, felismered a régi mintákat és szokásokat, amelyek egykor talán megvédtek, de ma már inkább visszatartanak. Aztán azt gondolod: „Rendben. Ezen is túl vagyok. Megbirkóztam vele.” És akkor észreveszed, hogy alatta ott van egy újabb réteg, ami most arra vár, hogy észrevedd. És ettől néha az egész rettenetesen soknak tűnik. Hiszen ezek a rétegek nem egyik napról a másikra kerültek ránk. Évek, sokszor évtizedek alatt gyűltek össze. A gyerekkorunkból. A csalódásainkból....