Virtuális Kávézó Nőknek

 A várakozás súlya. A reménykedés feszülő csendje. Sokszor épp ez a legnehezebb. Várni a lehetetlenre, hogy a nehéz történet végre megváltozzon… várni a suttogva remélt álom beteljesülését, a csodát, amely kibékít, megújít, kinyújtja felénk az olajágat. Várni egy üzenetet. Egy hívást. Egy csengést. Egy babát. Egy jelet — bármilyen kicsi jelét annak, hogy talán, talán… a mély víz mozdulni kezd. Várni, hogy a remény egyszer csak belépjen az ajtónkon, két kezébe fogja az arcunkat, és azt mondja: „Most már vége a várakozásnak. Elkezdődött az öröm ideje.” Amikor tegnap a pásztor felolvasta az igeverset — advent első hetének közepén, csendes hétköznap délután — nem is tudom, miért lepett meg, hogy megteltek a szemeim: „Volt Jeruzsálemben egy ember… Simeon volt a neve… és ő várta Izráel vigasztalását.” (Lk 2) És ott ültem, és valahogy mindannyian ugyanúgy  ülünk vele: várva a vigasz megérkezését — amikor a történet, amelyet sosem kívántunk magunknak, mégis tovább gör...