Amikor nem volt tovább, Isten utat készített
Nem volt tovább. Aztán Te utat készítettél. A falak túl magasak voltak. A tenger túl mély. A diagnózis véglegesnek tűnt. A ház túlságosan üres volt. A kamra polcai kongtak az ürességtől. Az ígéret olyan távolinak látszott. És a remény, amelybe addig kapaszkodtam, lassan kicsúszott az ujjaim közül. Nem volt tovább. Aztán Te utat készítettél. Szétválasztottad azt, amin emberileg nem lehetett átkelni. Ledöntötted azt, amit legyőzhetetlennek hittünk. Betöltötted azt, ami üres volt. Gondoskodtál ott, ahol semmi sem volt. Életet leheltél abba, amiről már mindenki más lemondott, és halottnak nyilvánított. Nem volt tovább. Aztán Te utat készítettél. És minden hang, amely azt suttogta: „Ennyi volt. Vége. Nincs mit tenni.” – elnémult annak az Istennek a szavára, akinek soha nem volt szüksége arra, hogy már létezzen egy út, mielőtt elkészíti azt. Téged soha nem rettentett meg az, ami lehetetlennek tűnt. Soha nem korlátozott az, amit én látni voltam képes. És soha nem álltál tehetetlenül semm...
