Dongó

Az első meleg napok egyikén nyitva hagytuk az iroda ajtaját, hadd áradjon be rajta a meleg, friss levegő. Valóban gyönyörű, napos délután volt.

Egy dongó tévedt be a kitárt ajtón, és hangos döngéssel indult felfedező útra. Egyszer egy koncerten drónnal videóztak a magasból, annak volt ilyen erős hangja. Körbe járta a fogadó teret, majd úgy döntött, kifelé indul. De nem az ajtó felé vette az irányt. A tető ablakokon beáradó fény megzavarta, és felfelé repült. Hangosan zöngve próbált újra és újra kiszabadulni a nap felé, és ütődött neki újra meg újra az ablaküvegnek. Küszködésében pókhálóba akadt, átszakítva azt, de az ablakot nem hagyta el.

Túl magasan volt, nem érhettem el, hogy segítsek. Imádkoztam. Kértem Istent, vezesse ki ezt a kis teremtményét (aki úgy hüvelykujjnyi hosszával nem is tűnt olyan kicsinek), de csak a kitartó zöngést hallottam. Már vágytam, hogy adja fel, de a dongó kitartóan járkált fel-alá az ablakkereten, és erőt gyűjtve repült neki ismét az üvegnek.

Isten után vágyva sok minden kerülhet az utunkba. Ahogy beszéltük is már, ez lehet a környezet zaja, lehet tudatos vagy fel nem ismert bűn, lehet felkészítés, egy újabb tanítás az ÚRtól. És lehet, hogy egyik sem. Egyszerűen csak nem érsz el hozzá. Repülnél a fény felé, Isten személye, szeretete felé, de visszapattansz amikor pedig közelnek látszik a cél és egyértelműnek az út. Újra és újra nekifutsz, de csak egyre jobban összetörsz, hálókba gabalyodsz, megsérülsz.

Miért? Nem tudom. Elrontottam az utat? Nekem kellett volna látnom? Valamit rosszul csinálok? Isten nem segít? Kitalálok valaha?

 
Nem tudom, nem értem, miért nem találom néha Istent. De leírom, amit megértettem.

Ezekben az időszakokban is úgy döntök, Isten ígéretei, egész beszéde, Igéje igaz. Az én pillanatnyi megtapasztalásom nem nagyobb, mint az Ő örök érvényű igazsága. És Ő az az Isten, aki azt mondja:
„Nem hagylak magadra téged, és nem hagylak el.” Józs1,5

„Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.” Jer31,3

„Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged. Mert én az Úr vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód!” Ézs 43,1-2

„Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltettünk Istennel Fia halála által, akkor, miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.” Rm5,8-10

A keresztre nézek, a keresztre emlékezem, és tudom, tudnom kell, Isten szeret, és nem adta fel velem.
Úgy döntök, elhiszem az igazságát, és a kegyelmében akarok járni, elfogadni az Ő szeretetét, érzéseimtől, jelenlegi állapotomtól függetlenül. A kudarcaimtól függetlenül. Nem töröm tovább magam, feladom a saját erőmet, de igent mondok neki, és rábízom magam.

Hát ennyi. Nem nagy trükk. De hiszem, a szellemi, a lelki világban ez igenis működik.

Másnap délelőtt, egyszer csak megpillantottam a dongót az iroda padlóján. Nem repült, nehezen húzta magát. Hátsó lábára pókháló ragadt. Egy szemeteslapátra tessékeltem, és kivittem a szabadba, a zöld fűre. Amikor feladta, nem tört tovább a maga erejéből a nap felé, amikor eljött az éjszakai sötétség és nem láthatta a fényt, amikor összetört és leszállt egy kicsit, akkor lehetett segíteni rajta.

Egy zsoltárrészlettel zárom: „Hagyjad az Úrra utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” Zsolt 37,5

 

szöveg forrás: Keresztény Fiatalok Oldalának szerzője, G.O.

kép: Pexels.com