Történetek adventre
Karácsony a szereteté. Meg az örömé, az ajándékozásé, a megosztásé, a családi és baráti együttléteké, a csillogásé, a ragyogó ajándékcsomagoké. De elsősorban a szereteté. Ez akkor vált számomra bizonyossá, mikor egy kismanóra emlékeztető, ártatlan szemű, rózsaszirom arcú tanítványomtól kaptam egy csodálatos karácsonyi ajándékot.
Mark 11 éves árvagyerek volt, a nagynénjénél lakott, egy megkeseredett, középkorú hölgynél, aki súlyos teherként vállalta elhunyt testvére gyermekének gondozását. Ki nem hagyott volna egy alkalmat sem, amikor emlékeztethette Markot saját kedvességére, ami nélkül a fiú most rongyos, hajléktalan csavargó lenne. Az otthoni rideg környezet dacára Mark kedves, melegszívű gyermek volt.
Nem figyeltem fel Markra, míg szokásává nem vált, hogy órák után ott marad az iskolában (kockáztatva, hogy magára vonja nagynénje haragját – mint később megtudtam), hogy segítsen nekem elpakolni, rendet rakni a teremben. Nyugodtan, kényelmes tempóban dolgoztunk, nem sokat beszélgettünk, mindketten élveztük a nyüzsgő iskolai nap utáni csendet. Amikor mégis megszólalt, Mark az édesanyjáról beszélt. Kicsi volt még, mikor elveszítette, de kedves, melegszívű, szerető asszonyként élt az emlékezetében, aki nagyon sok időt töltött vele.
Karácsony közeledtével Mark órák utáni ott maradásai megszűntek. Eleinte vártam rá, de csak múltak a napok egymás után, és ő továbbra is sietve összepakolt az órák végén, és elviharzott. Egyik délután megállítottam, és megkérdeztem, miért nem segít nekem mostanában. Elmondtam, mennyire megszoktam, s most mennyire hiányzik. Nagy szürke szeme felcsillant, ahogy visszakérdezett: „Tényleg hiányoztam magának?”
Elmagyaráztam, milyen sokat jelentett a segítsége. „Egy ajándékot készítek magának délutánonként – suttogta bizalmasan. - Karácsonyra.” Zavarba jött, és kiszaladt a teremből. Továbbra sem maradt velem délutánonként.
Végre eljött az utolsó iskolai nap karácsony előtt. Késő délután Mark beóvakodott a terembe, háta mögött rejtegetve valamit. „Nálam van az ajándéka”- mondta félénken, amikor felnéztem. „Remélem, tetszeni fog.” Elővette a háta mögül, és a tenyerén felém nyújtott egy kicsi, fából faragott dobozt.
„Mark, ez nagyon szép. Van valami benne?”- kérdeztem felnyitva a fedelét.
„Ó, nem látszik, mi van benne- felelte. - Nem lehet megfogni vagy megenni, vagy megsimogatni, de édesanyám sokszor mondta, hogy ettől mindig jól érzed magad, nem fázol, ha hideg van éjjel, és biztonságban vagy akkor is, ha nincs veled senki.”
Csak néztem a doboz üres belsejét. „Mi az, Mark - kérdeztem gyengéden, - amitől ilyen jól fogom érezni magam?” „A szeretet – mondta, lágyan ejtve a szót. – Anya azt mondta, akkor a legjobb érzés, ha továbbadod.” Azzal megfordult, és lassan kiment a teremből.
Most tehát a nappalimban, a zongorán, ott áll egy esetlenül kifaragott fadobozka, s csak mosolygok, ha ismerőseim furcsán néznek rám, mikor kérdésükre, hogy mit tartok benne, azt válaszolom: szeretetet.
- ismeretlen szerző -
(forrás:eszmelkedesek.blogspot.com, kép:pinterest.com)
Mark 11 éves árvagyerek volt, a nagynénjénél lakott, egy megkeseredett, középkorú hölgynél, aki súlyos teherként vállalta elhunyt testvére gyermekének gondozását. Ki nem hagyott volna egy alkalmat sem, amikor emlékeztethette Markot saját kedvességére, ami nélkül a fiú most rongyos, hajléktalan csavargó lenne. Az otthoni rideg környezet dacára Mark kedves, melegszívű gyermek volt.
Nem figyeltem fel Markra, míg szokásává nem vált, hogy órák után ott marad az iskolában (kockáztatva, hogy magára vonja nagynénje haragját – mint később megtudtam), hogy segítsen nekem elpakolni, rendet rakni a teremben. Nyugodtan, kényelmes tempóban dolgoztunk, nem sokat beszélgettünk, mindketten élveztük a nyüzsgő iskolai nap utáni csendet. Amikor mégis megszólalt, Mark az édesanyjáról beszélt. Kicsi volt még, mikor elveszítette, de kedves, melegszívű, szerető asszonyként élt az emlékezetében, aki nagyon sok időt töltött vele.
Karácsony közeledtével Mark órák utáni ott maradásai megszűntek. Eleinte vártam rá, de csak múltak a napok egymás után, és ő továbbra is sietve összepakolt az órák végén, és elviharzott. Egyik délután megállítottam, és megkérdeztem, miért nem segít nekem mostanában. Elmondtam, mennyire megszoktam, s most mennyire hiányzik. Nagy szürke szeme felcsillant, ahogy visszakérdezett: „Tényleg hiányoztam magának?”
Elmagyaráztam, milyen sokat jelentett a segítsége. „Egy ajándékot készítek magának délutánonként – suttogta bizalmasan. - Karácsonyra.” Zavarba jött, és kiszaladt a teremből. Továbbra sem maradt velem délutánonként.
Végre eljött az utolsó iskolai nap karácsony előtt. Késő délután Mark beóvakodott a terembe, háta mögött rejtegetve valamit. „Nálam van az ajándéka”- mondta félénken, amikor felnéztem. „Remélem, tetszeni fog.” Elővette a háta mögül, és a tenyerén felém nyújtott egy kicsi, fából faragott dobozt.
„Mark, ez nagyon szép. Van valami benne?”- kérdeztem felnyitva a fedelét.
„Ó, nem látszik, mi van benne- felelte. - Nem lehet megfogni vagy megenni, vagy megsimogatni, de édesanyám sokszor mondta, hogy ettől mindig jól érzed magad, nem fázol, ha hideg van éjjel, és biztonságban vagy akkor is, ha nincs veled senki.”
Csak néztem a doboz üres belsejét. „Mi az, Mark - kérdeztem gyengéden, - amitől ilyen jól fogom érezni magam?” „A szeretet – mondta, lágyan ejtve a szót. – Anya azt mondta, akkor a legjobb érzés, ha továbbadod.” Azzal megfordult, és lassan kiment a teremből.
Most tehát a nappalimban, a zongorán, ott áll egy esetlenül kifaragott fadobozka, s csak mosolygok, ha ismerőseim furcsán néznek rám, mikor kérdésükre, hogy mit tartok benne, azt válaszolom: szeretetet.
- ismeretlen szerző -
(forrás:eszmelkedesek.blogspot.com, kép:pinterest.com)
.jpg)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése