Őszinte szembenézés a szeretettel

„Legyen bár olyan teljes a hitem, hogy hegyeket mozdíthatok el, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok.” 1 Kor 13:2b

Ahogy közelednek az ünnepek, vigyáznom kell, hogy ne gondolkozzam felületesen a szeretetről. Néha olyan magas szeretetmércét állítok a karácsony elé, hogy a végén csak csalódottságot és ingerültséget érzek. Veled történt már ilyen?

Idén valahogy másként kezdem értelmezni a szeretetet. Nem akarom újra végigjátszani a régi, irreális elvárásokkal teli jeleneteket azokkal, akiket szeretek. Üres kis edényként nyújtanám a szívem a férjem felé: „Töltsd meg, kérlek, azzal a romantikával, amitől ellenállhatatlan, különleges nőnek érezhetem magam!”

Aztán odanyújtanám gyermekeimnek: „Kérlek, töltsétek meg visszajelzésekkel, hogy igazi jó édesanyának érezhessem magam, akinek értékelik a fáradozásait!”

Majd odanyújtanám a barátaimnak: „Töltsétek fel valamivel, amitől elfogadottnak, fontosnak érezhetem magam!”

Úgy tűnhet, a Karácsony nem a legmegfelelőbb alkalom ilyen töprengésekre.

Lehet, hogy Jézus ünneplése a legalkalmasabb időpont arra, hogy megnyomjam gyakran lelassuló szívemen az újraindítás gombot. Cseles dolog a szeretet. Szívünk úgy lett megalkotva, hogy állandóan vágyakozzék utána. De ha rossz irányból várjuk, a szeretetvágy pánikot kelthet az ember lelkében.

Az 1 Kor 13:8-ban kijelenti Isten, hogy a szeretet soha el nem fogy. Ha kellően odafigyelek, lelkem feszengeni kezd ettől a verstől. Mindegyre megtapasztalom, hogy a szeretet elfogy. Vagy mégsem?

Ha a szeretet számomra az, amit kapok tőle, azt tapasztalom, hogy a másoktól érkező szeretet elfogy. De ez nem azt jelenti, hogy a szeretet elfogy. Azt jelenti, hogy a másik ember nem az én Istenem. A legkiválóbb férj, a legcsodálatosabb gyermekek, a leglendületesebb szolgálat sem tudja kitölteni bennem az űrt, helyrehozni a hibáimat, enyhíteni a mélyben lévő bizonytalanságot. Karácsonykor sem. Máskor sem.

Nem, nem olvashatom a Korintusiaknak írt levél 13. fejezetét azt kutatva, mit adhat nekem a szeretet, s aztán amit találok, elvárom a környezetemtől. Azt kell felismernem olvasás közben azokban a megingathatatlan igazságokban, hogy ez az a szeretet, amit Isten ad nekem. És ez az a szeretet, amivel, ha úgy akarom, én is szerethetek másokat.

Akarhatom, hogy szeretetem türelmes legyen. Hogy jóságos legyen. Hogy ne tartsa számon a rosszat. (Ez nehéz, ugye?)

Akarhatom, hogy szeretetem védelmező és kitartó legyen.

És letehetem szívem edényét Jézus lába elé, leállítva ezzel az állandó forgást körbe-körbe: a reménykedést-elvárást, hogy a körülöttem élőktől olyasmit kapok, amit nem kell adniuk.

Érdekes, hogy ma reggel, mikor újraolvastam az 1 Kor.13-at, különös és mégis tökéletes verset találtam a végén. „Amíg gyermek voltam, úgy beszéltem, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy ítéltem, mint gyermek. Amikor pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat” (11. vers).

Az volt a furcsa, hogy bár jól ismertem ezt az idézetet, eddig nem tűnt fel, hogy a Szeretethimnusz végén van a gyermekhez illő dolgok elhagyásáról szóló tanítás. Pedig mennyire igyekszünk mindenben felnőni, ám a szeretetről való elképzelésünk még mindig gyermeki marad!

A szeretet nem olyasmi, amit a világtól megkaphatok. A szeretetet adhatom. Ennek tudatosításához pedig nincs jobb alkalom a Karácsonynál.

Uram, köszönöm, hogy felnyitod a szememet, megtanítod, hogy megfelelően viszonyuljak a szeretethez. Kérlek, taníts meg úgy töltekezni a Te szeretetedből, hogy ne másoktól igényeljem a szívemben lévő űr feltöltését. Uram, adj bölcsességet minden kapcsolatomban. Add, kérlek, hogy helyesen értsem és éljem meg a Szeretethimnuszt. Jézus nevében, Ámen.

(Forrás: Encouragement for today, 2009. dec. 17. Lysa TerKeurst, www.proverbs31.org, fordítás: http://eszmelkedesek.blogspot.hu/2010_03_01_archive.html)