Elhatározásom

A bátorság rendkívül fontos dolog. Nélküle életem története tele lenne befejezetlen vállalkozásokkal, elszalasztott győzelmekkel, imába nem foglalt kérésekkel és ki nem mondott építő szavakkal. Ha csak egy szánalmasan kicsi részét szeretném megélni Istentől kirendelt életutamnak, akkor nincs szükségem bátorságra. De ha arra vágyom, hogy életem gazdagon virágozzon és magasra emelkedjen Isten dicsőségére, akkor nélkülözhetetlen a bátorság, és semmi sem erősíti úgy ezt a bátorságot, mint az evangélium! Az evangélium először is úgy ad bátorságot, hogy elűzi legnagyobb félelmemet, azaz Isten örök haragjától való rettegésemet. Krisztus valóságosan magára vette és elszenvedte Isten haragját, nem csupán azért, hogy egyszer a jövőben majd megszabadulhassak tőle, hanem hogy már jelen életemben is szabad lehessek az ítélet napja miatti borzalmas félelemtől. Ez a félelem akadályozza bennem Isten folyamatos munkáját. Isten szeretete viszont újra és újra kiűzi ezt a félelmet a szívemből (amikor megjelenik), és őszinte vágyakozást kelt bennem, hogy megláthassam Istent az ítélet napján. Az, hogy szabadon, napról napra félelem nélkül élhetek, felszabadít arra, hogy tovább növekedjek Isten szeretetének bizonyosságában, és így minden más félelmet is - különösen az emberektől való félelmet -  ennek fényében lássak.

Mindamellett minél jobban megtapasztalom az evangélium életet formáló erejét, annál magabiztosabban és bátrabban osztom meg mind a hívőkkel, mind a hitetlenekkel. Tisztában vagyok vele, hogy mire képes az evangélium az emberek életében, ha teljességében elhiszik, mivel látom, hogy mit tesz az én életemben és más hívők életében. Ezért egyre bátrabban osztom meg az evangélium teljességét másokkal, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik.

Minél inkább megértem, mit tett Isten értem Krisztuson keresztül, annál magabiztosabban járulok elé imádságban, olyan helyzetekben is beszélve hozzá, amelyekben korábban eltávolodtam tőle, és olyan dolgokat kérve, amelyekért máskor nem mertem volna fohászkodni - vagy azért, mert vagy túl nagy volt a kérés, vagy mert túl méltatlannak éreztem magam rá. Az egyre bátrabb imádságban pedig egyre inkább örömömet lelem Istenemmel való kapcsolatomban, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy ő bőkezű és gazdagon adakozó Isten. Nekem csak kérni kell tőle azt, amire szükségem van.

Az evangélium magamnak való hirdetése arra buzdít, hogy kérdés nélkül elhiggyem, amit Isten mond, élvezzem, amit kínál, és tegyem, amit parancsol. Kétségkívül nem érdemlem meg, hogy Isten gyermeke legyek, ahogy azt sem, hogy a bűn szégyenétől és erejétől szabad legyek. Nem érdemlem meg azt a megdöbbentő kiváltságot, hogy Istennel bensőséges kapcsolatom lehet, sem azt a rengeteg áldást, amelyet Krisztus szerzett nekem saját vérével. Még csak azt sem érdemlem meg, hogy Isten számára hasznos legyek. De Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok és van, amim van. Ezennel pedig megfogadom, hogy nem engedem, hogy Isten kegyelmének akár csak egy morzsája is hiábavaló legyen! Ha pedig hűtlen is leszek fogadalmamhoz, akkor bátran elfogadom Isten bocsánatát - amelyről ő mondja, hogy az enyém -, és haladok tovább kegyelmében. Ez az én elhatározásom, napi fogadalmam. Isten dicsőüljön meg abban a meggyőződésben, amellyel belé kapaszkodom!

szöveg: Milton Vincent, Az Evangélium keresztények számára

fotó: pexels.com