Vadvirágok az út menti árokban
Örülni fog a puszta és a szomjú föld, vigad a pusztaság, és kivirágzik, akár egy liliom. Ézsaiás 35:1
Elgondolkodom azon, vajon hány pillanatot mulasztunk el csak azért, mert kizárólag a sarat látjuk.
A koszt, amin át kell gázolnunk. A problémákat, amelyeket meg kell oldanunk. A gyászt, amelyet hordoznunk kell. A gyógyulást, amely úgy tűnik, soha nem akar véget érni. A számlákat, a diagnózisokat, a csalódásokat, a felelősséget, az imákat, amelyekre még mindig nem érkezett válasz.
Annyira arra összpontosítunk, ami nehéz, hogy elfelejtjük felemelni a fejünket.
És őszintén? Azt hiszem, ez teljesen érthető.
Az élet néha nagyon nehéz.
Nem a filmekből ismert, látványos dráma ez. Nem az a fajta, amely hangosan hirdeti magát. Inkább a hétköznapok csendes súlya, amely lassan ránehezedik a vállunkra, míg végül annyira hozzászokunk, hogy már észre sem vesszük.
Még mindig helytállsz. Még mindig vacsorát készítesz. Válaszolsz az üzenetekre. Iskolába viszed a gyerekeket, befizeted a számlákat, gondoskodsz másokról, eljársz az orvosi időpontokra, és próbálod egyensúlyban tartani az életedet. Kívülről talán senki sem sejti, milyen sok terhet cipelsz.
De legbelül fáradt vagy. És amikor fáradtak vagyunk, a tekintetünk ösztönösen arra irányul, ami fáj.
Arra, ami összetört.
Arra, ami hiányzik.
Arra, amiért imádkozunk.
Arra, bárcsak megváltozna.
A sárra.
Az árokra.
A történet nehéz részeire.
A minap hazafelé autóztam a vidéki úton, amikor észrevettem, hogy az út menti árokban vadvirágok nyílnak. Nem egy gondosan ápolt kertben. Nem szépen elrendezett virágágyásban. Nem olyan helyen, ahol az emberek megállnak, hogy megcsodálják őket.
Az árokban nőttek.
Gazok, kövek és por között.
Napokig nem tudtam kiverni őket a fejemből. Mert vajon nem éppen ott születnek meg az élet legszebb dolgai?
Nem mindig a hegycsúcsokon. Nem akkor, amikor minden jól alakul. Nem akkor, amikor minden imánk meghallgatásra talál, és minden álmunk pontosan úgy valósul meg, ahogyan elképzeltük.
Isten gyakran éppen a küzdelmeink közepette munkálja bennünk a legszebb dolgokat.
Az élet sajátossága, hogy mindig van valami.
Régebben azt hittem, egyszer majd eljön az a pont, amikor minden megnyugszik. Amikor a számlák ki lesznek fizetve, az egészségügyi problémák elmúlnak, a gyász enyhül, a kapcsolataink egyszerűvé válnak, és az élet végre könnyű lesz.
De ahogy idősödöm, egyre inkább rájövök, hogy az élet valószínűleg nem így működik.
Mindig hordozunk valamit. Egy aggodalmat. Egy imakérést. Egy csalódást. Egy terhet, amelyről már nem is beszélünk, mert annyira hozzászoktunk.
Ez nem pesszimizmus.
Egyszerűen ez a valóság.
És azt hiszem, ezért olyan fontos észrevenni a vadvirágokat. Mert ha mindig csak a sarat nézzük, előbb-utóbb teljesen elnyel bennünket a sötétség.
Olyan emberekké válunk, akik már csak azt látják, mi rossz.
Mi hiányzik.
Mi tört össze.
Miért tart minden ilyen sokáig.
Én is voltam már ilyen. Néha még ma is visszacsúszom ebbe.
Előfordult, hogy egész nap csak arra figyeltem, ami nem működött. Arra az egyetlen dologra, amelyről azt kívántam, bárcsak Isten megjavítaná, megváltoztatná vagy választ adna rá. Később pedig rájöttem, hogy közben körülöttem annyi szépség volt, amelyet szinte észre sem vettem.
Egy nevetés a családommal.
Egy barát üzenete, amely éppen a legjobb pillanatban érkezett.
Egy ima csendes meghallgatása, egészen más módon, mint ahogyan vártam.
Egy csésze forró kávé.
Egy békés délután.
Egy idegen kedvessége.
Talán apróságok.
De az apró dolgokból nagy dolgok lesznek, ha figyelmet szentelünk nekik.
Azt hiszem, tudatosan keresnünk kell a körülöttünk lévő szépséget, különben lassan elveszünk mindabban, ami rossz. Nem azért, mert úgy teszünk, mintha az élet nem lenne nehéz. Nem azért, mert figyelmen kívül hagyjuk a sarat. Hanem azért, mert a kettő szinte mindig egyszerre van jelen.
Lehet sár a lábad alatt, és vadvirág az út szélén.
Lehet ugyanabban a szívben gyász és hála.
Lehet fájdalom, szépség, összetört szív és remény összefonódva, olyan módon, amelyet nem is értünk teljesen.
Ha őszinték vagyunk, talán az élet legtöbbször éppen ilyen.
És azt hiszem, a szépség észrevétele tudatos döntés.
Nem egyszeri.
Hanem mindennapi.
Minden nap eldöntjük, hogy felemeljük a fejünket. Hogy észrevesszük, mit tesz Isten. Hogy hálát adunk azért, ami jó, miközben továbbra is rábízzuk mindazt, ami fáj.
Mert az ellenség semmit sem szeretne jobban, mint hogy annyira elmerüljünk a sötétségben, hogy végül már a fényt se lássuk.
Pedig Isten mindig elhelyezte jóságának emlékeztetőit az utunk mentén. Többnyire nem látványos csodák vagy életet felforgató események. Sokkal inkább apró dolgok, amelyek mellett könnyen elsietünk.
Vadvirágok az árokban.
És talán azok élnek a legmélyebb békességben, akiknek nem a legkönnyebb az életük, hanem akik megtanulták észrevenni a virágokat akkor is, amikor a sárban járnak.
És tudod mit?
Azt hiszem, én is szeretnék egy ilyen vadvirág lenni az árokban.
Nem azért, mert különleges lennék. Nem azért, mert mindenre tudom a választ. Hanem azért, mert tudom, milyen nehéz helyeken járni, és kétségbeesetten szükségünk van arra, hogy valami emlékeztessen: a szépség még mindig létezik.
Tudom, milyen fáradtnak lenni. Milyen túlterheltnek érezni magunkat. Milyen azon tűnődni, vajon valaha könnyebb lesz-e. Milyen olyan terheket hordozni, amelyeket senki más nem lát.
És ha néhány szó, egy ima, egy beszélgetés, egy levél vagy egy kedves gesztus segíthet valakinek felemelni a fejét, és újra meglátni egy kis szépséget, akkor én szeretnék ilyen ember lenni.
Szeretnélek emlékeztetni arra, hogy Isten még mindig jó.
Hogy a remény még mindig él.
Hogy a virágok a legnehezebb helyeken is kivirágoznak.
Talán mindannyian erre kaptunk elhívást.
Nem csupán arra, hogy észrevegyük a vadvirágokat.
Hanem arra, hogy magunk is azokká váljunk.
Hogy Isten hűségének apró jelei lehessünk egy sokszor nyomasztó világban. Hogy kedvességet adjunk ott, ahol bírálat ér bennünket. Hogy reményt nyújtsunk annak, aki már alig talál rá. Hogy mások tekintetét a szépség felé fordítsuk akkor is, amikor ők csak a sarat látják.
Talán ez a mai nap kihívása mindannyiunk számára.
Emeld fel a fejed.
Keresd a vadvirágokat.
És ha tudsz,
légy te is egy közülük.
Elgondolkodtató kérdés
Annyira a lábad alatt lévő sárra figyelsz, hogy már nem veszed észre azokat a vadvirágokat, amelyeket Isten ültetett köréd?
És vajon hogyan hív téged Isten ezen a héten arra, hogy te magad is az Ő jóságának emlékeztetője légy valaki más számára?
Imádság
Uram,
Köszönöm Neked, hogy életünk útján újra és újra emlékeztetsz jóságodra – gyakran éppen ott, ahol a legkevésbé számítanánk rá.
Amikor az élet súlya nyomaszt, és csak a lábam alatt lévő sarat látom, segíts felemelni a tekintetemet. Segíts észrevenni azt a szépséget, amelyet Te növesztesz körülöttem, az imákat, amelyekre válaszolsz, a kedvességet, amelyet megmutatsz, és jelenléted jeleit, amelyek mindenütt körülvesznek.
Ne engedd, hogy teljesen elborítsanak a nehézségek. Taníts meg úgy élni, hogy a hála és a fájdalom egyszerre is helyet kaphasson a szívemben. Segíts Rád bízni mindazt, ami fáj, miközben hálás szívvel tudok örülni mindannak, ami jó.
És Uram, ha ez a Te akaratod, hadd legyek én is egy vadvirág az árokban valaki számára. Hadd bátorítsanak a szavaim, hozzanak áldást a tetteim, és mutasson az életem mindig Rád.
Segíts, hogy emlékeztetője lehessek annak, hogy a szépség a legnehezebb helyeken is kivirágozhat, mert Te akkor is munkálkodsz, amikor mi ezt nem látjuk.
Ámen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése