A völgy nem ugyanazt az embert engedi tovább

„Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.”

2Korinthus 5:17 

- Hogyan tudtad túlélni?

Sokáig azt hittem, erre a kérdésre válaszolnom kell.

Ma már tudom, hogy nem a túlélésről szól a történetem.

Mert az az ember, aki belépett élete legmélyebb völgyébe, már nem ugyanazként lépett ki onnan.

Valami meghalt bennem.

Nem egyik napról a másikra, hanem lassan.

Egy-egy megválaszolatlannak tűnő ima után.

Egy búcsú után.

Egy csalódás után.

Egy veszteség után.

Egy olyan seb után, amelyet csak Isten látott igazán.

Azt hittem, az erő azt jelenti, hogy összeszorított fogakkal kitartok.

Hogy mindent kézben tartok.

Hogy választ találok minden kérdésre.

De Isten lassan lefejtett rólam mindent, amire addig támaszkodtam.

Sorra omlottak össze a saját bizonyosságaim.

A terveim.

Az elképzeléseim.

A jövő, amelyet magamnak felépítettem.

És amikor már semmi sem maradt, amibe kapaszkodhattam volna…

akkor vettem észre, hogy Ő még mindig ott van.

Isten különös irgalma, hogy néha engedi meghalni bennünk azt, ami nélküle akar élni.

Nem azért, hogy elpusztítson, hanem hogy végre megszülethessen bennünk az az ember, akit kezdettől fogva megálmodott.

Az a lány, aki egyedül akarta cipelni az élet terheit, megtanult Jézusba kapaszkodni.

Az a szív, amely választ követelt, megtanult megpihenni Isten jelenlétében.

Az a lélek, amely a körülményei alapján ítélte meg Istent, megtanulta Isten hűsége felől szemlélni a körülményeit.

Ma már más szemmel nézem a világot.

Észreveszem azt, aki csendben szenved.

Felismerem a mosoly mögé rejtett könnyeket.

Meghallom Isten halk suttogását a hétköznapok zajában.

És olyan helyeken is meglátom a szentséget, amelyeket egykor csak romoknak hittem.

Ami régen óriásinak tűnt, ma már elvesztette a jelentőségét.

És amit korábban észre sem vettem, ma a legnagyobb ajándékká vált.

Megtanultam, hogy a béke nem akkor születik, amikor végre elcsendesednek a viharok.

Hanem akkor, amikor ráébredünk, hogy Krisztus ott áll velünk a hullámok között.

A hit sem azt jelenti, hogy minden szép.

Hanem azt, hogy Ő jó marad akkor is, amikor az életünk darabokra hullik.

A tűz megváltoztatott.

A gyász megváltoztatott.

A hosszú várakozás megváltoztatott.

A veszteségek megváltoztattak.

Még azok az imák is megváltoztattak, amelyekről azt hittem, hogy Isten nem válaszolt rájuk.

Nem szeretnék visszamenni ahhoz, aki régen voltam.

Mert ma már látom, hogy az a régi ember nem tudott volna belépni oda, ahová Isten vezetni akart.

Van, aminek előbb meg kell halnia, hogy helyet adjon az új életnek.

Vannak álmok, amelyeket el kell temetnünk, hogy egyszer bizonyságtételként támadjanak fel.

Vannak könnyek, amelyek közelebb visznek Krisztus szívéhez, mint a legkönnyebb napok valaha is tudnának.

Ezért, ha ma megkérdezik tőlem:

- Hogyan élted túl?

Mosolyogva csak ennyit mondok:

Nem éltem túl.

Jézus vitt át rajta.

Amikor már nem volt erőm kapaszkodni, Ő tartott engem.

Amikor minden megváltozott körülöttem, Ő ugyanaz maradt.

Ugyanaz a hűséges Pásztor.

Ugyanaz a Megváltó.

Ugyanaz a Vigasztaló.

Ugyanaz a Barát.

Ugyanaz a Kőszikla.

Én megváltoztam.

Ő nem.

És talán ez a legnagyobb csoda.

Nem az, hogy egyszer kijutottam a völgyből.

Hanem az, hogy ott ismertem meg igazán azt az Istent, aki soha nem változik.

Aki soha nem hagy magamra.

Aki akkor is hűséges, amikor én már nem értem az útját.

És ma már tudom:

A legnagyobb ajándék nem az volt, hogy visszakaptam az életemet.

Hanem hogy a völgyben egyre mélyebben megismerhettem Jézust.

Mert Őt ismerni…

minden veszteségnél nagyobb nyereség.

És ha ezért valaminek meg kellett halnia bennem, akkor ma már látom:

Isten nem elvette az életemet.

Hanem újat adott helyette.

Forrás: Sarah Trent