A Fazekas ismeri az agyagot...

Hogyan merészelhetném én, egy agyagedény, bírálni azokat a kezeket, amelyek megformáltak?
Hogyan kérdőjelezhetné meg a por annak bölcsességét, aki életet lehelt belé?

Hogyan hihetné azt az agyag, amely még mindig a fazekaskorongon forog, hogy jobban tudja, mint a Fazekas, aki már a kezdetektől látja a kész edényt?

Túl sok napot töltöttem azzal, hogy csak a forgó korongot figyeltem, és a rám nehezedő nyomást büntetésnek hittem.

Formáló munkáját elhagyásnak neveztem.
Hallgatását közönynek.
Késlekedését feledékenységnek.

Pedig mi van akkor, ha minden láthatatlan érintés, minden rejtett mozdulat, minden határozott nyomás az Ő kezében nem azért történik, hogy fájdalmat okozzon, hanem azért, hogy megóvjon attól, hogy túl törékeny legyek hordozni az Ő dicsőségét?

Az agyag csak a nyomást érzi.

A Fazekas látja a célt.

Az agyag csak a forgást ismeri.

A Fazekas ismeri a rendeltetést.

Az agyag még nem is sejti, milyen asztalra kerül majd egy napon, milyen olajat hordoz, milyen szomjazó lelket frissít fel, vagy milyen világosságnak lesz a hordozója.

Olyan sokszor néztem egy másik edényre, és csendben ezt kérdeztem:

„Miért nem én?
Miért más az ő formája?
Miért tűnik könnyebbnek az ő élete?
Miért látszik úgy, hogy az ő történetét elkerülte mindaz az összetöretés, amelyet én átéltem?”

De elfelejtem…

A Fazekas soha nem készít két teljesen egyforma edényt.

Minden ívnek célja van.

Minden sebhelynek jelentősége van.

Minden ujjlenyomat, amelyet rajtunk hagy, arról tanúskodik, hogy a Menny nem feledkezett meg rólunk.

Ne téveszd össze a nyomást az elutasítással.

Azért formál határozott kézzel, mert nem akar törékenyen hagyni.

Azért alakít át, mert nem akar félkészen hagyni.

Azért távolít el dolgokat az életedből, mert nem engedi, hogy bármi megmaradjon, ami egyszer romba dönthetné mindazt, amit benned épít.

Még amikor a keze erőteljesnek tűnik is, akkor is az a legbiztonságosabb hely, ahol valaha lehetsz.

Nincs gyengédség ahhoz fogható, mint Isten gyengédsége, aki pontosan tudja, mennyi nyomást bír el a lelked anélkül, hogy összetörne.

Ő soha, egyetlen pillanatra sem bánt gondatlanul gyermekeivel.

Soha.

Az ellenség azért zúz össze, hogy elpusztítson.

A Fazekas azért formál nyomással, hogy átalakítson.

A kettő között felmérhetetlen különbség van.

Néha belenézünk a tükörbe, és bírálni kezdjük azt az edényt, amelyet Ő éppen formál.

„Bárcsak erősebb lennék.”
„Bárcsak szebb lennék.”
„Bárcsak nem lennék ennyire gyenge.”
„Bárcsak másképp alakult volna az életem.”

Pedig minden panasz, amelyet az edény ellen mondunk, végül eljut annak a füléhez, aki megalkotta.

Milyen óvatosnak kellene lennünk, mielőtt csúnyának neveznénk azt, amit a Menny még mindig formál.

Milyen óvatosnak kellene lennünk, mielőtt megvetnénk azt, amit maga Isten az Ő alkotásának nevez.

Ne feledd: nem egy kijavításra váró tévedés vagy.

Isten mesterműve vagy, akit kegyelmével formál tovább.

Még mindig a Fazekas korongján vagy.

A történeted még nem ért véget.

A formálás még nem fejeződött be.

Az Ő ujjlenyomatai ma is ott vannak az életeden.

Talán az imádat legmélyebb formája nem az, hogy hangosabban éneklünk.

Talán az, hogy csendben megpihenünk a Fazekas kezei alatt, anélkül hogy kiszakítanánk magunkat onnan.

Bízunk Benne, amikor túl gyorsan forog a korong.

Bízunk Benne, amikor úgy tűnik, darabok hullanak le rólunk.

Bízunk Benne, amikor a mellettünk álló edény szebbnek látszik.

Bízunk Benne, amikor már önmagunkra sem ismerünk.

Mert a hit sokszor nem más, mint teljesen átadni magunkat.

Az agyag nem attól válik széppé, hogy ellenáll a Fazekasnak.

Hanem attól, hogy rábízza magát.

Egy napon, amikor az örökkévalóság félrehúzza a függönyt, egészen más szemmel látjuk majd életünk minden nyomását.

Minden megválaszolatlan imát.

Minden bezárult ajtót.

Minden magányos éjszakát.

Minden összetöretést.

Minden várakozással teli időszakot.

Minden könnycseppet, amely a korongra hullott.

Akkor felismerjük, hogy egyik sem volt véletlen.

Mindegyik egy szerető Atya hűséges kezének érintése volt, aki olyasmit alkotott bennünk, ami másképp soha nem születhetett volna meg.

És azon a napon egyetlen edény sem fog a saját szépségével dicsekedni.

Minden korona lehull.

Minden száj elnémul.

Minden szív ugyanazt vallja majd:

„A Fazekasnak végig igaza volt.”

Ezért ma leteszem a kérdéseimet.

Átadom a saját terveimet.

Elengedem az elképzeléseimet arról, milyennek kellett volna lennie az életemnek.

Mert milyen tekintélye van az agyagnak, hogy kiigazítsa Teremtőjét?

Milyen bölcsessége van a pornak, hogy tanácsot adjon az Örökkévalónak?

Nem.

Hadd legyen a Fazekas valóban Fazekas.

Az agyag pedig maradjon elég formálható ahhoz, hogy a kezében maradhasson.

Mert rájöttem, hogy az egész világegyetemben a legbiztonságosabb hely nem a nyomáson kívül van…

Hanem azok alatt a kezek alatt, amelyek a szegek helyét hordozzák.

Azok a kezek, amelyeket egykor átszegeztek, ugyanazok a kezek, amelyek ma is az életedet formálják.

És ha ezek a kezek elbírták a kereszt súlyát…

Akkor elbírják a te holnapod terhét is.

Sarah Trent