Túl sok követ hordozunk

 A minap azon gondolkodtam, milyen könnyű magunkkal cipelni olyan dolgokat, amelyeket soha nem arra szánt Isten, hogy megtartsunk.

Egy bántó mondat évekkel ezelőttről. Egy árulás. Egy csalódás. Egy visszautasítás, amely sokkal mélyebben megsebzett, mint azt bárki is sejtette.

Mintha minden fájdalmas esemény egy követ hagyna az életünk ösvényén. És mert emberek vagyunk, mert valahogy túl akarjuk élni, lehajolunk érte, felvesszük, a zsebünkbe csúsztatjuk, és megyünk tovább.

Csakhogy az élet nem áll meg. Újabb sebek érnek. Újabb csalódások. Újabb félelmek. Újabb okok arra, hogy megkérdőjelezzük önmagunkat. Egyre több kő.

Nem telik bele sok idő, és a zsebeink megtelnek. Olyan régóta cipeljük ezt a súlyt, hogy már észre sem vesszük, mennyire megterheltté váltunk. Csak azt érezzük, hogy fáradtak vagyunk. Szorongunk. Túlgondolunk mindent. Már előre számítunk az elutasításra, mielőtt még bekövetkezne, és a csalódásra, mielőtt egyáltalán megtörténne. Azt hisszük, ilyen a természetünk… pedig lehet, hogy egyszerűen csak annak a terhét hordozzuk, amit olyan régóta magunkkal cipelünk.

Aztán eszembe jutott az az ige, amely arra bátorít bennünket, hogy minden gondunkat Őrá vessük, mert gondja van ránk.

Vessük.

Nem azt mondja, hogy hordozzuk. Nem azt, hogy rejtegessük őket a zsebünk mélyén még tíz vagy húsz éven át. Nem azt, hogy időről időre elővegyük, újra megvizsgáljuk, majd gondosan visszategyük őket.

Hanem azt, hogy vessük oda Neki.

És szinte magam előtt láttam, ahogy egy tó partján állok, benyúlok a zsebeimbe, és minden követ olyan messzire hajítok, amennyire csak tudok.

Az elutasítás kövét.
A szégyen kövét.
A megbánás kövét.
Annak a régi mondatnak a kövét, amelyet valaki évekkel ezelőtt mondott, és amely valahogy még mindig hatással van rám.

Egyenként nézem, ahogy eltűnnek a víz felszíne alatt.

Mert az igazság az, hogy ezek a kövek nem tudják megváltoztatni a múltat. Nem írhatják át azt, ami megtörtént. Nem tehetik semmissé a fájdalmat.

Ma már legfeljebb egyetlen dolguk lehet: kísérteni bennünket, és megpróbálni ellopni a jövőnket.

Ellopják a mai nap örömét.
A holnap bátorságát.
És az önbizalmat azokhoz a lehetőségekhez, amelyekbe még bele sem léptünk.

Talán ezért érezzük magunkat olyan kimerültnek.

Nem azért, mert gyengék vagyunk.

Hanem azért, mert olyan terheket cipelünk, amelyeket Jézus már régen arra hívott, hogy dobjunk el.

Ezért szeretnélek ma emlékeztetni valamire:

Tedd le a köveket.

A szégyent.
A megbánást.
A rád ragasztott címkéket.
A régi sebeket.
Minden fájdalmat, amely azt suttogja, hogy örökre ott a helye a zsebedben.

Nincs ott a helyük.

– Little Sparrow Loved