Használjuk ki a magányosságot

„Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” 

Jn 15,15

Kisfiam a kanapé háta felé fordulva térdelt. Állát a háttámlán keresztbe tett karjaira támasztotta, kifelé nézett az ablakon. Kicsi feje jobbra-balra fordult, ahogy tekintetével követte a kint bicikliző, hancúrozó két szomszéd kisfiút.
Épp a kezemet törölgettem a konyhaajtóban, onnan figyeltem másodikos kisfiamat. Szánakozva láttam, hogy nagy levegőt vesz, s szomorúan sóhajt egyet. Átérezve bánatát, összeszorult a torkom, s a szemem könnybe lábadt. Ledobtam a törülközőt, csendesen odaléptem a kanapéhoz, és leültem mellé. Szó nélkül az ölembe húztam, s magamhoz öleltem.
Arcát az enyémhez szorította, könnyeink összefolytak. Éreztem a vágyat, a reményt, ami egész kis testében lüktetett. Ugye megállnak előttünk? Ugye engem is kihívnak játszani? Bármennyire akart „nagynak” látszani, nem tudta visszatartani a sírást.
Mióta az év elején Észak-Karolinába költöztünk, Joshua egyfolytában küzdött a beilleszkedéssel. Már kialakult játszó közösségek voltak a környéken, az iskolában, félénk kisfiam mindegyikből kint rekedt. Otthon jól elvolt az öccseivel, de ők nem pótolhatták az utcabeli vagy iskolai pajtásokat.
Nyomasztotta a magányosság, amit én magam is éreztem. Az én életemnek is egyik legsötétebb időszaka volt ez. Új világ volt ez nekünk, s Josh ugyanolyan fájdalommal érzékelte ezt, mint én. Mégis, abban az időben olyan dolgokat tanultunk Istenről és önmagunkról, amit nem ismertünk volna meg, ha Phoenixben maradunk.
Bár a magányosság fáj, mégis jó dolog egy ideig benne lenni. C.S. Lewis írja: „Isten suttog hozzánk örömeinkben, beszél hozzánk a lelkiismeretünkben, de kiabál a fájdalmainkban: a fájdalom az Ő hangszórója, hogy felrázza a süket világot.”
Isten határozottan szólt hozzánk a magányosságunkban. Kezdtem felfogni, hogy Ő talán azért enged meg ilyen magányos időszakokat az életünkben, hogy ezáltal arra hívjon, Benne találjunk rá legjobb barátunkra. Amikor barátaink elhagynak, vagy mi hagyjuk el őket, Isten más módon fedi fel jelenlétét. Tim Hansel, a Through the Wilderness of Loneleness (A magányosság pusztaságán át) című könyv szerzője így fogalmaz: „A magányosság nem elhagyatottság, csak úgy érezzük, mintha az lenne. Valójában egy új szintje a találkozásnak Azzal, aki egyedül képes kitölteni az űrt a szívünkben.”
Isten önmagával szeretné feltölteni a szívünket. Mi viszont szívünk vágyait a világ dolgaival igyekszünk kielégíteni. Ám a kísérletek Isten helyettesítésére tünékenyek, feloldódnak, s utánuk még magányosabbnak érezzük magunkat, mint azelőtt.
Ha te vagy a gyermeked éppen magányosak vagytok, tekintsd ezt az időszakot alkalomnak arra, hogy elmélyítsétek a barátságot Jézussal. Jézus barátainak nevez minket a Jn 15,15-ben: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.”
Közösségi embereknek szánt minket Isten, de a magányossággal is célja van. Ha tanulunk belőle, ha nem csak zúgolódunk, szert tehetünk egy életre szóló barátságra, egy olyan Barátra lelünk, aki sosem hagy egyedül minket.

Uram, köszönöm, hogy olyan barát vagy, aki soha nem hagy el. Néha rám nehezedik a magányosság. Add, kérlek, hogy valóságosnak érezzelek. Nem akarok zúgolódni magányosságom miatt, inkább ki szeretném használni, tanulni szeretnék belőle. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.17.
www.proverbs31.org, Glynnis Whitwer

fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu

fotó:https://www.pexels.com/hu-hu/foto/termeszet-no-mezo-videki-taj-691919/