Kőtömbök és sziklák

Isten többször beszél szikláról és kövekről Igéjében, magyarázva, ábrázolva lelki dolgokat. Ott van például a szántóföld, amibe a gazda hiába szór jó vetőmagot, ami ki is hajt, de a talaj túl köves, kavicsos, és nem tud jó termést hozni a mag. Ezekre a kövekre figyelmeztet a lelkiismeretünk, figyelmeztet az Ige, figyelmeztet a Szentlélek is – gondozd a szívedet, és engedd, hogy Isten igéje termést hozzon benned! A kövek – megkeményedés, gondozott harag, sértődöttség, elvárások – kiszedegetése fáradságos munka, de, mondják, Isten segítségével dolgozva a szív termővé tehető.

De mi van sziklákkal?

Az életemben van egy-két kavicsnak jó szándékkal sem nevezhető sziklatömb. Ott hevernek, elmozdíthatatlanul és megkerülhetetlenül. Olyan problémák, berögzült bűnök vagy sebek és fájdalmak, amik nem és nem akarnak eltűnni. Talán nálad is akad pár darab.
Próbáltál nekifeszülni: eltolod az útból, félrehengeríted, nem választhat el semmi Istentől, és ha az angyaloknak sikerült Jézus sírjánál, neked miért is ne?! Toltad jobbról és balról, feltűrt ingujjal, szent elhatározással, megfeszített izmokkal, böjttel, imaharccal, majd ott álltál lihegve, kifáradtan, miközben a szikla egy tapodtat sem mozdult.

Próbáltad feszegetni, kapartad, ástad, nekiestél tíz körömmel, míg csak négy nem maradt. És ott álltál vérző kézzel, lélekkel, de a sziklatömb csak lekicsinylően meredt rád.
Hát fessük le, ragasszunk rá más névmatricát! Hívjuk „emlékeztetőnek”, „az én tövisemnek”, „próbatételnek”, „gyarlóságnak”, „emberi gyengeségnek”, „jogos érzéseknek”, „ennyi nekem is jár”-nak vagy „nem is olyan nagy dolognak”. De ha hupililán, pasztellzöld pöttyökkel, sárga névcetlik halma alatt is, ugyanaz a sziklatömb magasodott föléd.

„Hát nincs is!” – mondtad – „Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, és én Isten igazságába kapaszkodom. Szabad vagyok! Isten valóságában nem lehet ott az a nyomasztó tömb. Nem látom hát én sem, nem veszek róla tudomást, nem is létezik!” Mintha elfelejtetted volna, hogy a nem látott ágylábba rúgni pont ugyanolyan fájdalmas mint ha észrevetted volna. Most már nem állsz a sziklád tövében, hanem egy lábon sziszegve ugrálsz.

S valahol itt legtöbbször feladod. Csak leroskadsz a tövébe, végül is régi ismerős a változó világban, és nincs több ötleted.

De van egy másik szikla is. Azt mondják, erősebb anyaga van mindennél. Aki ráesik összezúzza magát, akire pedig ráesik szétmorzsolja azt (Mt21,42.44). Azt is mondják, viszont biztonsággal lehet ráállni, érdemes bízni benne. Ez a Kőszikla, vajon nem képes-e és nem kész-e szétzúzni az én problémáimat, bűneimet is? Ha rázuhan életem egy-egy megkeményedett területére, nem hamvad-e lágyan szitáló porrá, ami nekem addig elhordozhatatlan, elmozdíthatatlan és megkerülhetetlen volt?
Ne féljünk néven nevezni szikláinkat – függőségnek, falási rohamoknak, türelmetlenségnek, önzésnek, lustaságnak, csalásnak vagy fájdalomnak és csalódottságnak – és ne szűnjünk meg küzdeni ellenük. Csak, könyörgöm, ne a saját erőnkből tegyük! Vigyük Isten elé, bízzunk az Ő erejében. Tegyük meg, amit kér, de mindenekfelett bízzunk a Sziklában, aki csodálatos lehet a mi szemünkben; és amikor szétporlad egy kőtömb az életünkben, merjük hangosan hirdetni: Ez a kegyelem!

Bízzatok az Úrban mindenkor, mert az ÚR a mi kősziklánk mindörökre! Ézs 26,4

Utógondolat: Nem sokkal azután, hogy először megfogalmazódott bennem a gondolat a szikláimat szétzúzó Szikláról, a gépem háttérképe egy új fényképet hozott elém. Egy szikla volt a képen, igen. Hatalmas és erőteljes. De a sziklán volt egy rés, egy átjáró, és át lehetett látni a tengerre. Hiszem, hogy az életem nagy nehézségeit is Isten ereje, Jézus kegyelme szét tudja zúzni, ahogy a Sátán minden erejét. Talán várnom kell még rá, de addig is, mehetek az Úrhoz, érezhetem a tengerillatot, növekedhetek benne, és tele lehet a szívem reménységgel. Ámen.

szöveg forrás: Keresztény Fiatalok oldalának szerzője, G.O.

fotó: Vidákovics Martina